Az előző bejegyzéseimben kiveséztem a szobatisztaság kialakulását nálunk. Lányok este még mindig pelusban, de többször előfordul már, hogy szárazan ébrednek. Nagyon szoktak neki örül, ahogy én is.

Visszatérve, még 2018. májusról írtam Nektek, remélem emlékeztek rá! Ahogy jó idő lett, egyre többet voltunk a levegőn. Játszótéren, az utcán sétálni, motorozni, Boscoval, apával. Napközben volt ugyebár segítségem, így azért könnyebb volt ezt kivitelezni. Igazán egyedül elmenni Velük valahova két éves koruk után mertem. Addigra azért már beszéltek annyira, hogy én is megértsem Őket, illetve Ők is jobban tudtak rám figyelni. Az első igazi családi programozás a májusi gyereknap volt 2018-ban. Azért mondom, hogy igazi, mert itt már a lányok is be tudtak kapcsolódni a programba, nem csak bámulásztak, hanem kipróbálták a játékokat, beleültek a véka hintába, kirakóztak fajátékokkal. Még így is a gyereknapnak kisebb része szólt Nekik, de úgy vettük észre, hogy azokkal nagyon jól elvoltak.

Arról már érintőlegesen beszéltem nektek, több bejegyzésemben is, hogy hívők vagyunk, templomba járók. Számunkra ez nagyon fontos, így a lányokat pici babakoruk óta vittük a vasárnapi misére. Nem lehet azt mondani, hogy szokványos a szertartás, ez egy gyerekbarát gyülekezet, a miséhez hozzá tartoznak a gyerek hangok. Első időkben kiválóan tudtak aludni rajta, annak ellenére, hogy szólt az orgona, illetve anya a csodálatos hangján énekelt mellettük. Később pedig már be is kapcsolódtak a szertartásba. Gyermekek gyertyalángként „világítanak” az evangélium olvasása közben, illetve Úrfelmutatáskor a ministránsokkal együtt csengethetnek. Úgy gondolom, ezzel közelebb hozzák a gyermekeket az egyházhoz, valláshoz. Persze a gyertyázásba és csengetésbe csak később kapcsolódtak bele, amikor Ők elkezdtek érdeklődni utána, mi semmit sem erőltettünk rájuk. Most meg már nagyon élvezik, hogy csinálhatják.

Hó végén meglátogattuk a védőnőt. Másfél éves státuszra kellett menni. Nagyon jó helyzetben voltunk és vagyunk, mert a védőnőnk legtöbb esetben kijön hozzánk, megkönnyítve így az életünket. Viszont most én szerettem volna, hogy meglátogassuk, mert nem tudtuk igazán lemérni a magasságukat, állandóan izegtek, mozogtak. Váróban élvezték a sok játékot, a vizsgálatot már nem annyira. Pedig semmi különleges nem történt, de mégsem érezték magukat komfortosan. A nagy ijedtségre másnap el is mentünk játszóterezni barátnőmékkel. Lányok élvezték, bár együtt nem igazán játszottak a gyerekek. Még kicsit voltak hozzá, inkább egyedül fedezték fel a mászókát, minden játékkal szerettek volna játszani, mindennel egy picit.

Védőnőnél a váróban

Június elején nagyon meleg volt. Felállítottuk a medencéket, egy kisebbet és egy nagyobbat. Picikében csak a lányok pancsolhattak, nagyban már mi is. A közelünkben volt egy fagyizó, közeli sétára tőlünk. Az első pár alkalommal még nem adtunk fagyit a lányoknak, csak almalevet kaptak, vagy rolettit. Aztán egyik alkalommal engedtem, hogy belekóstoljanak az én fagyimba. Persze ízlett Nekik, de nem akartuk túlzásba vinni, így egyelőre ennyibe is maradt a fagyizás.

Fagyi, evés, akkor kicsit a hozzátáplálásról. Ott tartottunk, hogy már mindent ettek a lányok, amit másfél évesen lehet, kicsit többet is, mert ugye a gombát én már hamarabb adtam Nekik, nem nagy mennyiségben, de már kóstolták. Egyre többször próbáltak egyedül enni. Bármennyire is maszatolós, macerás meló, akkor is hagyni kell Őket kibontakozni. Miként tanulnák meg, hogyan is kell enni? Mert ez is nagy feladat ám. Meg kell fogni a kanalat, a szájukhoz kell emelni, úgy, hogy ne essen le róla az összes étel. A főztöm 90 %-át megették, bár így is voltak olyan napok, amikor nem ették meg azt, amit másikor igen, vagy megették azt, amit addig nem. Minden nap főztem, azt akartam, hogy ne üveges kaján éljenek, illetve ne készételeket kelljen eléjük raknom. Sokszor a sírás kerülgetett, sokszor sírtam is, ha egy-egy étel nem kellett, amikor azzal „vacakoltam” egész délelőtt. Már egyáltalán nem pürésítettem semmit, csak kisebb darabokra vágtam, bár fogak még mindig nem igen voltak. Üveges kaját már egyáltalán nem adtam, addig se nagyon, de azért volt tartalékban itthon. Az utolsó darabokat már odaadtam barátnőméknek, ahol a második gyermeknél kezdődött lassan a hozzátáplálás. Úgy gondolom, hogy a kitartásomnak köszönhető, hogy a lányok a mai napig jól esznek, és mindent megkóstolnak. Persze most már mondják, hogy mi ízlik, mi az, ami nem. A lényeg akkor is az, hogy nincsenek rossz viszonyban az étellel, nincsen súlyproblémánk, koruknak megfelelően fejlődnek. Nem kellett attól tartanom, hogy az óvodában nem fognak enni, sőt duplán uzsiznak hétköznap, ott is és itthon is. Szóval azt tudom mondani, hogy kitartás és türelem! Meghozza a gyümölcsét!

Egy jó tipp, ami nálunk, ami bevált, a kezdetektől így tettünk, hogy az utolsó falatnál, bármi is legyen az, mondtuk, hogy utolsó. A mai napig tudják, ha ezt mondjuk, akkor az tényleg az utolsó, utána nem kapnak többet az adott ételből, innivalóból. Így a dackorszakban is el tudom mondani, hogy elfogadják, amikor ezt mondjuk, néha persze bepróbálkoznak, nem sok sikerrel. A fontos, hogy mi, szülők tartsuk magunkat az elveinkhez, ha egyszer is engedünk, akkor nem fogják érteni a jelentőségét. Szóval, én ajánlom ennek a bevezetését, vagy valami ehhez hasonlóét, mert nagyon jól lehet elkerülni a felesleges hisztiket!

Tippek a hozzátápláláshoz, ami nekem is óriási segítség volt ManóMenü, Ambrus Éva oldala!

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!