Most már egy jó hónapja volt Apák napja. Már akkor megfogadtam, hogy erről kéne írni egy bejegyzést. Itt a nyár, szünidő, pihenés, szabadság, nyaralás, illetve befőzési szezon. Legalábbis nálam, mert imádom. Szeretem a friss gyümölcsöket, a lányok is, de mindannyian szeretjük a lekvárokat is, így az elmúlt években (amióta anya vagyok igazából) magam főzöm a lekvárjainkat, illetve mamáktól szoktunk kapni. Ebben legalább tudom, hogy mi van, mennyi cukor és semmi tartósítószer.

Visszatérve az apákra. Amikor idén elérkezett a napja és ünnepeltük Őket, akkor írtam a Facebook oldalamon arról, hogy mióta is létezik. A katolikus egyházban március 19-én emlékeznek meg az apákról, Szent József napján, a világban pedig a XX. század elejétől ünneplik, Magyarországon június 3. vasárnapján. Nemcsak az apákat ünneplik ilyenkor, hanem a szülői szerepet szintén. Magyarul az apaságot. Őszintén megmondom, hogy én csak azóta tudok (tudatosan) erről az ünnepről, amióta vannak gyermekeim. Pedig előtte is létezett ugyebár. Ennek ellenére sosem köszöntöttem fel a saját édesapámat, nagyapáimat pedig korán elvesztettem. Nem tudom, hogy egyáltalán az én szüleim, leginkább édesanyámra gondolok, tudatában voltak-e annak, hogy létezik ilyen ünnep. Nem hiszem. Igazából én arra sem igazán emlékszem, hogy Anyák napjára miként köszöntöttem fel anyukámat, amikor kisgyermek voltam. Persze megvannak azok az emlékek, hogy a suliban verset mondok, ajándékot készítek Neki, de ez előtti emlékem nincs. Most itt arra gondolok, hogy az én jelenleg, 2,5 éves lányaim azért köszöntenek fel Anyák napján, mert apa gondoskodik arról, hogy tudják. Ebből látható, hogy egy tanult dolog ez is, amit látnak a szülőktől, azt cselekszik a gyerek. Ez persze nem jelenti azt, hogy később azok a gyerekek, akinél esetleg nincsen jelen apuka, vagy nem tud valamilyen okból ebben részt venni, nem ismerkednek meg az Anyák napjával, csak valamivel később, amikor közösségbe kerülnek. Mindenekelőtt fontos, hogy mindkét szülő partner legyen abban, hogy a gyerek megismerje mind az Anyák és Apák napját.

Készülnek az Apák napi ajándékok

Kavarognak bennem a gondolatok, mert nagyon sokat lehetne arról beszélni, hogy miért lehet azt mondani a mai társadalomra, hogy egy apátlan társadalom. Ezt a fogalmat természetesen nem én találtam ki, sajnos régóta létező dolog. Sokan foglalkoznak ezzel, hogy miért is hiányoznak a családokból az apák. Mivel én nem vagyok pszichológus, így ilyen megközelítést ne várjatok tőlem, csak a saját gondolataimat, tapasztalataimat írom le. Miért? Mert a gyerekeinkről van szó, Nekik pedig igenis fontos, hogy olyan közegben nőjenek fel, ahol mindkét szülő jelen van, és nem csak fizikailag.

Onnan indítom a gondolatmenetet, hogy a napokban az egyik Face csoportban, ahol fent vagyok, egy anyuka feltett egy kérdést, szavazást indított arról, hogy megtudja, hogy másnál is a férj az X-dik gyerek. Mint minden bejegyzésnél jöttek a helyeslő kommentek, akik erősítik az anyukát abban, hogy bizony náluk is ez a helyzet. Talán két-három olyan megjegyzés volt, akik pedig fel volt háborodva azon, hogy miért is alázza meg így a férjét a háta mögött, miért kell kibeszélnie a tudta nélkül ahelyett, hogy otthon közösen megoldanák a problémát. Nem is az a kérdés, hogy miért kommentelnek helyeslően, hanem az, hogy miért teszi fel valaki ezt a kérdést nyilvánosan, miért fordulhat ilyen meg a fejében? Természetesen nem látok (nagyon helyesen) bele minden háztartásba, de elég csak a szűk környezetemet megvizsgálni, ahol szintén jellemző ez a hozzáállás. Én is - ahogy a gyermekeim mostanában állandóan - felteszem a kérdést, hogy miért?

A mai világban nagyon régóta hála Istennek, magunk választjuk ki a párunkat, férjünket. Jó esetben közös döntés alapján születik a gyermek a családba. Akkor mégis pár év elteltével miért gondolják az anyák, hogy a férjük tulajdonképpen olyan, mint egy gyerek?

Szerintem, ennek kettő oka lehetséges. Az egyik a neveltetés, a másik pedig az önmegvalósítás. Mire is gondolok. Az első a neveltetés. A mai napig jellemző, hogy a fiúgyermekeket kicsit másként neveljük, mint a lányokat. Ide vagy oda a genderelmélettel, vagy az egyik vagy mindkét szülő azért figyel arra, hogy gyermekének fiús vagy lányos ajándékot vásároljon, nagyszülőkről meg nem is beszélek. Ezeket annak ellenére mondom, hogy szerintem eleve belénk van kódolva a nemünkhöz tartozó szerep. Amennyiben ezeket nem is figyeljük tudatosan, azért a későbbiekben látható, hogy például az iskolában azt mondjuk, nem baj, hogy egy erős közepes a gyerek, hiszen fiú. Ez csak egy eset. Mintha azért fogadjuk el, hogy másként teljesít, mert fiú. Egy fiúnak nem szükséges megtanulni főzni, mosogatni, mosni, ruhákat hajtogatni. Lelkesek vagyunk ebben a témában addig, amíg a gyerek pici, mert milyen cuki, hogy elmosogat a 3 éves, bezzeg 13 évesen nem csinálja….ismét felteszem a kérdést, hogy miért? Nem rajtunk, szülőkön múlik ez?

Apa is csak egy van (illusztráció)

Az önmegvalósításnál pedig arra gondolok, hogy mi nők hajlamosak vagyunk arra, hogy mindent mi szeretnénk megoldani. Jobban tudunk dolgokat, főleg a gyereknevelést. Szeretnénk megmutatni a világnak, hogy képesek vagyunk eltartani magunkat, nincs szükség valakire, aki kicseréli az autó kerekét, felfúrja a falra képeket, megszereli a biciklit, mert miért ne tudnánk ezt megcsinálni mi is? Miért kell ehhez férfi? Volt pár év az életemben, amikor egyedül laktam. Már dolgoztam, magamat tartottam el. Ezek után ismerkedtem meg a férjemmel. Nem is volt egyszerű az első időkben hagyni bizonyos dolgokat, hogy Ő csináljon meg, mert addig mindenre nekem kellett figyelni. Persze kérhettem volna segítséget, rokonoktól, barátoktól, de ez nem volt rám jellemző. Szóval, kellett sok idő, mire összekovácsolódtunk, kialakultak a családban a szerepek. Nem akartam mindenáron mindent én megoldani, elfogadtam a segítségét, kikértem a véleményét, sőt vannak már dolgok, amikről tudni sem akarok, mert az nem az én „dolgom”. Bízok benne, tudom, hogy megoldja ezeket, nem ellenőrzöm, nem faggatom ki. Talán ez a kulcs, a bizalom. Bízok benne, hogy jól neveli a gyerekeket, elfogadom a tanácsait, közösen hozunk döntéseket. Ez a bizalom kölcsönös. Nem bírálom, főleg nem mások előtt. Még ha nem is értek egyet vele, akkor azt négyszemközt beszélem meg Vele, mert lehet másként látni dolgokat, nem tudhatom, hogy az adott pillanatban miért mondta, tette azt, amit tett. Ezért kell kommunikálni.

Úgy érzed elkanyarodtam? Nem hiszem. Ezek lehetnek az alapjai annak, hogy az apák igazán apák lehessenek. Azt gondolom, ha már választottunk magunknak egy társat, akkor kezeljük is úgy Őket. Mindig csak azt adjam Neki, amit én is elvárnék magamnak tőle. Ez is kölcsönös, mint a bizalom!

Tudom, hogy most ettől nem fog megváltozni azonnal sok embernek a gondolkodása, nem is ez a célom, csak gondolatindító, mert szerintem sokunkat foglalkoztatja mindez, de nagyon nehéz megfogalmazni, cselekedni pedig még nehezebb.

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!