Én elfogadtam a segítséget. Hosszas tépelődés, több átbeszélgetett óra után belementem, hogy kérjek segítséget. Miért megy ez ennyire nehezen nekünk anyáknak? Miért gondoljuk, hogy csak az a jó, amit mi csinálunk? A végletekig, kimerülésig képesek vagyunk tenni a dolgunk. Meddig lehet ezt csinálni?

Emlékeztek biztosan, hogy a 2018-as évet úgy kezdtük, hogy bébiszitterünk lett. Arról viszont nem meséltem, hogy én ezt anyaként miként éltem meg. Ismét „csak” az én érzéseimet írom le Nektek, a bennem kavargó gondolatokat. Ebben az évben anyukám még dolgozott, így rá huzamosabb ideig nem tudtam számítani. Anyósomat pedig már tényleg nem akartam tovább kiszipolyozni, mert így is nagyon sokat segítettek nekünk az első pár hónapban. Vele úgy egyeztem meg, hogy szerdánként eljön, akkor el tudom intézni a piacozást, vásárlást, illetve ebédet is hozott, így azzal nem kellett készülnöm.

A hét többi napját pedig úgy osztottuk be, hogy kettő napot jött a bébiszitter. Reggel kilenctől volt ötig, amíg a férjem hazaért. Töredelmesen be kell vallanom, hogy legelőször nem mertem a lányokkal egyedül otthon hagyni. Ezt el is meséltem Neki később természetesen, így nem az én írásomból fog szembesülni ezzel.

Sőt még otthon is, mindig kimentem velük a kertbe, utcára. Az első kettő hét után azt mondtam a férjemnek, hogy nem szeretném, ha többet jönne. Megkérdezte, hogy miért? Úgy éreztem akkor, hogy sosem fog eljönni az az idő, hogy egyedül hagyjam a gyerekekkel. Az elején még a pelenkázást is én csináltam, kakit sokáig én vettem ki. Egyszerűen nem volt előttem a kép, hogy én akkor elmegyek valahova tök nyugiba, Ő pedig marad a csajokkal. Megmondom őszintén attól féltem, hogy történik valami és nem fogja elmondani, a gyerekek pedig még nem tudják elmondani. Hülyeség? Nem tudom, még nem volt meg a bizalom, és nem akartam megadni a lehetőséget sem Neki, hogy kialakuljon. Amennyiben rajtam múlik, akkor biztos azt mondtam volna  Neki, hogy ne jöjjön. Akkor pedig mi lett volna? Pár nap, és megint kiborulok valamilyen apróságon. Kinek lett volna az jó? Senkinek! Szóval beszélgettünk férjemmel, és közösen arra jutottunk, hogy adjak lehetőséget Neki, beszélgessek Vele, hogy miket szeretnék, aztán majd szépen lassan csak kialakul a bizalom, ha pedig mégsem, akkor legalább azt tudom mondani, hogy megpróbáltam.

Anyósommal is beszélgettünk erről. Érdekes, de én nagyon sok mindent meg tudok Vele beszélni, hála Istennek, jó a kapcsolatunk. Úgy éreztem, és érzem, hogy hasonlóan gondolkodunk sok mindenben, így tudunk egymás problémáival azonosulni. Aztán az is lehet, hogy az embernek könnyebb megnyílni olyannak, aki nem a közvetlen családjához tartozik. Kicsit ijesztő azért ez, ha arra vetítem le, hogy majd az én gyerekeim kivel beszélik meg ezeket a dolgokat. Azt hiszem, ezen még nem kell agyalnom egy darabig.

Szóval, megadtam az esélyt, de még nem hagytam otthon őket hármasban, legalább három hónapig. Valamint utána sem volt olyan alkalom, hogy az étkezést egyedül kellett volna csinálnia. Vagyis az ebédet, azért az még mindig kétemberes meló volt, jó sokáig. Ismét egy olyan helyzet volt ez, amit a jelenben végig gondolva, elmesélve Nektek, banális dolognak tűnhet, de akkor számomra idegőrlő volt.

Teltek a hetek, igazából, ha nem lett volna ilyen segítségem, akkor nem tudom mikor mertem volna a lányokkal kimenni az utcára, játszótérre. Volt, hogy busszal mentünk le a városba, nagyon élvezték! Aztán azokban az időkben, amikor a lányok aludtak, sokat beszélgettünk, nekem is volt egyfajta állandó társaságom, akihez, ha szóltam, még válaszolt is! Ez azért egy anyukának hatalmas dolog! Megadta a lehetőséget arra, hogy a lányokkal később is nyugodtan tudjak viselkedni. El tudtam végezni a napközbeni „feladataimat”, és nem volt később lelkiismeret furdalásom, hogy a háztartással foglalkozom, amikor pedig a gyerekekkel kéne. Sokkal több minőségi időt tudtam így a lányokkal eltölteni, mint előtte. Úgy gondolom ez a döntés nagyon jó volt, örülök neki most már, hogy akkor volt bátorságom belevágni, mert a lányok is nagyon sokat tanultak, mert a bébiszitter szintén úgy adta át a tudását, jelenlétét, ahogy azt én is tettem. Énekelt Nekik, mondókáztak, játszottak. Nekik is jót tett, hogy mástól is tudtak tanulni, de az értékrend összességében nem változott. Ez egy mérföldkő volt mindannyiunk számára, amit sikerrel tudtunk abszolválni!

Az első buszozás, az a fej! Meg a Lanáé is! :D

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!