judystwins

blogavatar

Üdvözöllek kedves Olvasó! Örülök, hogy ellátogattál az oldalamra, ahol szeretném megosztani Veled várandósságomat és gyermekeim születését, növekedését, kisgyerekké válását. Remélem tetszeni fognak az írásaim! Jó szórakozást! Azt el kell mondanom, hogy a történet 2016 tavaszán kezdődött. Már egy ideje irogatok, de most szántam rá magam, hogy ezt közönség elé is tárjam. Nem vagyok egy író, nekem eredetileg eszembe sem jutott blogot írni, de drága férjem szerint ez nagyon jó ötlet, mindent meg tudunk örökíteni, illetve meg tudom osztani tapasztalataimat másokkal. Így nekiállok ennek a nemes feladatnak. Ikres szülők vagyunk, leszünk :)

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek

Feedek

Házasságra fel!

Múlt héten volt a házasság hete, bennem is megfogalmazódott sok minden ezzel kapcsolatban, fogadjátok ezt is szeretettel.

Tele volt erről minden média, nagyon helyesen, úgy gondolom. Miért is fontos erősíteni ezt a fajta elköteleződést? Azt tudom elmondani, hogy számomra miért fontos, hogy házasságban éljek.

Régen, nagyanyáink, nagyapáink azzal jöttek, hogy ugye megházasodtok, nem csak összeálltok, mint a lovak? Ismerős ez a mondás sokunknak. Frusztráló volt akkor, amikor arra vártunk, lányok, hogy a kiszemeltünk végre felhúzza azt a bizonyos gyűrűt az ujjunkra. Frusztráló lehetett a fiúknak is, akik esetleg még nem tudták elkötelezni magukat. Úgy gondolom, hogy egy házasságra tekinteni úgy, mint valami frusztráló dologra eleve nagyon rossz, abból nem sok jó sülhet ki.

Én is frusztrált voltam. 32 évesen mentem férjhez. Nem így terveztem, de egyáltalán nem bántam meg! Amikor elmúltam 25 éves, akkor kezdett mardosni belülről valami. Emlékszem sírtam a szülinapomon. Már jó pár éve együtt voltunk az akkori párommal, de kilátásban sem volt az eljegyzés. Végül én erőszakoltam ki valamit, amit nem is akart ő igazán, így, amikor jegygyűrű vételre mentünk volna, gyorsan visszakoztam, hogy majd inkább vegye meg ő, amikor úgy érzi. Nem érezte úgy. Amit természetesen most már nem bánok.

Vágytam arra, hogy valakivel összekössem az életem. Vágytam arra, hogy szeressek valakit, hogy szeressen valaki úgy, ahogy vagyok. Sőt én még arra is vágytam, hogy felvehessem a nevét a férjemnek! Azt szokta mondani a férjem, hogy kapcsolatfüggő vagyok. Lehet. Vagyis biztosan így van, de hála Istennek ő nagyon is élvezi ezt a helyzetet. Ő szereti, hogy ilyen vagyok, azt szereti, amilyen vagyok!

Miért nem akarnak elköteleződni mostanában a párok? Direkt nem fiatalokat írok, mert ez nem csak arra a korosztályra jellemző. Én úgy gondolom, hogy azért mert félnek felelősséget vállalni. Amikor nincs az a bizonyos „papír”, mindig ott a lehetőség a kiszállásra. Aztán jönnek azok a párok, akik azt hangoztatják, hogy a házasság nélkül is szeretik egymást, minek akkor? Azért, mert így lehettek egységben. A Jóisten saját képmására teremtett bennünket, férfinak és nőnek, egymásnak. Jézus így utal erre: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy test lesz”.

Saját kép, az igen fontos pillanatról!

Miért fontos egységet alkotni? Nekem azért, mert így tudunk kiállni egymásért az életben akkor is, ha éppen nem a legkönnyebb időszakokat éljük meg. Nem az fordul meg a fejemben, és a férjemében sem, hogy akkor inkább kilépek, itt hagyok mindent. Amikor problémánk is adódik, közösen át tudjuk beszélni, Ő is és én is beleteszek valamit a megoldás érdekében. Nincsen semmilyen virtuális kockás füzet, amiben a másik hibáit, sérelmeinket vezetjük fel, hanem kommunikálunk, megbeszéljük a problémákat. Ugyanígy van az örömmel és boldogsággal, azt is együtt, közösen éljük meg. Nem az egyéni érdekek húzódnak a háttérben, hanem az, hogy boldoggá tegyem a másikat. Ez az egység a házasság szentségében tud kiteljesedni.

Mindig egymás kezét fogva!

Kettő történetet szeretnék megosztani Veletek. Egyik nap egy szalonban a következő beszélgetés fültanúja voltam. A fiatal lány, körülbelül 25 éves, éppen azt ecsetelte, hogy ő biztosan nem akar még gyereket, nem akar elköteleződni, hanem bulizni akar, utazni, nem akarja elrontani a húszas éveit. Mert aztán, amikor megszületik a gyerek, akkor minden más háttérbe szorul, a gyerekre kell költeni mindent.

Annyira le voltam döbbenve a hallottakon, meg sem tudtam szólalni. Pedig kellett volna, mert szerintem, ez a fajta gondolkodás vezethet oda, hogy majd harminc egynéhány évesen nem tud teherbe esni, ha lesz egyáltalán valaki mellette. 

Ott tartunk, hogy a gyerekre akadályként tekintünk. Mintha a gyerek mellett nem tudnánk teljes életet élni. A baráti körömben van egy házaspár, akik a kezdetektől magukkal viszik a gyereküket a külföldi nyaralásokra is. Természetesen kettesben is töltenek időt, de a gyermek nem akadályozza meg őket abban, hogy világot lássanak. Úgy gondolom, hozzáállás kérdése. Rajtunk múlik, hogy pozitívan vagy negatívan viszonyulunk a házassághoz és gyermekvállaláshoz.

A másik, ami sokszor eszembe jut, egy már házasságban élő nő, amikor megkérdeztem tőle mit jelent neki a házasság, akkor azt mondta, hogy kompromisszum. Emlékszem, azt mondtam rá, hogy akkor én sose megyek férjhez. A kompromisszum megalkuvást jelent, feladom magam. Pedig nagyon nem ezt kéne, hogy jelentse. Lehet kompromisszumot kötni bizonyos esetekben, szituációkban, de ne ez jellemezze kapcsolatunkat.

Nekem a házasság hozzátartozást jelent. Hozzátartozom valakihez, akit szeretek, aki viszontszeret. Lehet azt mondani, hogy papír ide-oda, mert a lényeg úgy is az, hogy Isten előtt egymásnak hűséget fogadtunk. Rajtunk múlik, hogy tényleg örökké tart-e! Ne csak ezen a héten, hanem minden nap ünnepeljük ezt az egységet!

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

 

Tovább

Hiába ikrek, nem ugyanaz a két gyerek!

Most már egyre nehezebb visszagondolni, hogy mi is történt 2018 nyarán. Volt, hogy jegyzeteltem naptárba, előre megírtam bizonyos történéseket, de most kicsit meg vagyok lőve. El is határoztam, hogy megpróbálom összefoglalni negyedévre, hogy mik történtek, mert akkor talán végre utol érem magunkat, és tudok írni a sok-sok újdonságról, amik történnek velünk mostanában.

Egyre inkább alakult ki a kis személyiségük. Nem azt mondom, hogy nehéz volt elfogadni ezt, mert nem ez a lényeg, hanem a folyamatos tudatosítás, hogy véletlenül se hasonlítsam össze őket. Ez nem csak ikreseknél fordul elő, hanem különböző korú gyerekeknél. Olyanokat várunk el, amire lehet az egyik képes, de a másik még nem. És ezt lekommunikálni is nehéz. Mondok egy példát. Lana előbb megtanult csattogtatni a nyelvével, Boró próbálkozott, de nem ment neki. Pár héttel később persze már sikerült a mutatvány, de addig sokszor kérdezte, hogy miért nem tudja. Ekkor mi a jó válasz? Én megnyugtattam, hogy ő is meg fogja tanulni, gyakorolni kell, ne adja fel. Ami nehéz, hogy ne mondjak olyat, hogy nézd, már a tesó levette a cipőjét, te még nem, ő már felöltözött/levetkőzött/elpakolt, te meg még nem. Ezek nagyon bele tudnak ivódni a tudatukba, nem is gondolnánk. Higgyétek el nekem, tapasztalatból tudom sajnos…

Kanyarodjunk vissza picit a nyárra. Írni fogok a szobatisztaságról, de különösebben nem részletezem, mert itt és itt írtam róla Nektek. Volt pár nap júniusban, amikor rosszabbra fordult az idő, így első ízben meglátogattunk egy játszóházat itt Fehérváron. Az az igazság, hogy se előtte, se utána nem voltunk direktbe játszóházban. Na, nem azért, mert annyira rossz lett volna, csak inkább a szabadban szeretnek lenni, ha meg rosszabb az idő, Ők most már, de tényleg mostanra gondolok, nagyon jól el tudnak lenni itthon is. Nagyon élvezték természetesen, azért inkább a kisebbeknek fenntartott részben voltak. Olyanok a lányok, hogy szeretnek előbb feltérképezni mindent, jól megnézik maguknak. Én csak bámulászásnak hívom, mert teljesen le tudnak fagyni olyankor. Szóval, ennek a bámulászásnak a következtében sok játékot ki sem próbáltak, mert délelőtt mentünk, ebédre itthon akartunk lenni.

Leginkább az utcára szerettek kimenni. Vittük Bosco-t, a motorokat vagy csak sétáltunk. Mindenhova bemásztak, felmásztak. Kicsit falusi érzés a mi utcánkban lenni, mert ide tényleg az kanyarodik be, aki itt lakik. A lányoknak kezdett csajos lenni a haja. Így megpróbáltam egy kis csicsát beletenni, aminek nem nagyon örültek. Azt gondolom, ezzel egy kicsit elkéstem, hamarabb kellett volna megszerettetnem Velük a gumikat, csatokat. Bár most, hogy elmúltak három évesek, Lana kifejezetten szereti, ha befonom a haját. Visszatekintve akkor is úgy gondolom, kicsit előbb kell ezzel próbálkozni.

Elmúltak másfél évesek, de még nem mertük otthagyni Őket a nagyszülőknél. Sok meló volt Velük még mindig, így a második házassági évfordulónkat egy ebéddel ünnepeltük meg kettesben. Ez is óriási szó volt már. Eddig nem is volt igazán erre lehetőségünk. Azért elmondom, hogy hamarosan elérkezett az idő, amikor egy estére a nagyszülőkhöz vittük Őket. Nekik és nekünk is kellett már. Pontosan szeptemberben történt meg, de erről majd később mesélek.

Eljött a nyaralás! Végre! Azt mondják, hogy szülőnek ez mindegy, mert „csak” máshol vigyáz a gyerekre. Nem értek ezzel teljesen egyet, mert igenis lehet kikapcsolódás nekünk is, persze, ha hagyjuk. Értem én ez alatt, hogy nem stresszelünk feleslegesen. Ami nekem még nem igazán ment akkor (sem). Most éppen az volt a „gondom”, hogy a délutáni alvást miként is oldjuk meg.

Délutáni (nem)alvás:

Nyaralni ismét Alsópáhokra mentünk. A hely még mindig varázslatos, kaják és játékok vannak dögivel. Most már a lányok is ki tudták próbálni a játszószobákat, mertek csúszdázni, a medencében is jobban elvoltak. Amire rá kellett jönnünk, hogy a délutáni alvásra így is, úgy is vissza kell menni a szobába, mert máshol nem hajlandóak elaludni. Babakocsiba már nem férnek el rendesen, állandóan felülnek benne, a medencetérben zaj van, minden sokkal érdekesebb ott. Volt, hogy a tv szobában elaludtak (persze nem ment a tv, de ott be lehetett csukni az ajtót, külön járókában tudtak pihenni) a végén viszont a szoba lett a megoldás. Egyébként nagyon élvezték már a medencéket, főleg a kintit, ahol lehetett csúszdázni is, játszani a kis vízben. A nagyobban pedig úszógumival simán elvoltak.

Nyár végén már nem mentünk máshova nyaralni, viszont apa szabadsága alatt majd minden nap lementünk a Balatonra. Imádták a lányok! Addigra már nagyon magabiztosan használták az úszógumikat, pörögtek benne, ugráltak. 

Úszógumizás itthon​​​

Ezen a nyáron használtuk utoljára a babakocsit. Akkor is már csak a délutáni alvásokra. A lányok ekkor 20 hónaposak voltak. Több ok is volt, amiért áttértünk a délutáni alvásnál a kiságyra. Egyrészt nagyon lelógtak már a kocsiból, elaltatni nagyon nehéz volt benne Őket, mindig fel akartak ülni, ha meg nem csatoltam be az öveket, akkor attól féltem, hogy kiesnek, forgolódnak. Szóval elpakoltuk. Amit még megtanultak a nyáron, az a csak pohárból ivás. Persze van, hogy szopókás üvegből isznak, de itthon csak pohárból. Ezzel lehet kicsit meg voltam csúszva, de igazából nem számított. Július végétől pedig nemcsak tejitalt ittak este, hanem vacsoráztunk is, az esti tejital adagot visszavettem, de még igényelték cumisüvegből lefekvés előtt. Ez volt, amit legkésőbb hagytunk el, rá egy évre. Akkor pedig teljesen zökkenőmentesen sikerült. A kettő év felé tartva most már tényleg kis emberpalánták lettek, önálló akarattal, személyiséggel. Rá kellett jönnöm, hiába ikrek, nem ugyanaz a két gyerek!

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább