judystwins

blogavatar

Üdvözöllek kedves Olvasó! Örülök, hogy ellátogattál az oldalamra, ahol szeretném megosztani Veled várandósságomat és gyermekeim születését, növekedését, kisgyerekké válását. Remélem tetszeni fognak az írásaim! Jó szórakozást! Azt el kell mondanom, hogy a történet 2016 tavaszán kezdődött. Már egy ideje irogatok, de most szántam rá magam, hogy ezt közönség elé is tárjam. Nem vagyok egy író, nekem eredetileg eszembe sem jutott blogot írni, de drága férjem szerint ez nagyon jó ötlet, mindent meg tudunk örökíteni, illetve meg tudom osztani tapasztalataimat másokkal. Így nekiállok ennek a nemes feladatnak. Ikres szülők vagyunk, leszünk :)

Utolsó kommentek

Feedek

Jaj, bolhás a kutya!

Bosco viselkedését nagyon nehezen viseltem. El kell mondanom, hogy szeretem az állatokat, de én mindig is macskás voltam, úgy igazán nem volt kutyám, ami a sajátom lett volna. Bár többször is úgy került haza gyerekkoromban egy-egy kutya, hogy az az enyém, de inkább a szüleim „nevelték” a kutyáinkat, a cicák voltak az én feladatom. Visszatérve Boscora, az összes játékot a homokozóban ellopta, megrágta, és úgy egyébként mindent! Egyik bejegyzésemben írtam már, hogy választhattunk, vagy szép kert, vagy kutya. Mi a kutyát választottuk. A kert azóta kicsit átformálódott, amik nem tetszenek Bosconak benne, azokat hamar utoléri a sorsuk. A fűről nem is beszélek, lehet rajta sakkozni lassan, annyi folt van rajta. Idén a málna nem kelt ki sajnos, így kerítést kellett elé készíteni, hogy talán jövőre legyen valami rajta, illetve van egy pici hely, ahol paradicsom palántákat fogok ültetni, ha Bosco is úgy akarja…

A homokózóban éppen a vödröt "eszi" Bosco

A terasz volt még mindig a rezidenciája, így a délutáni kinti alvások általában úgy teltek, hogy figyeltem, nehogy rámásszon a csajokra. Jó, persze nem lett volna ilyen, tudom én, de az is elég volt, hogy a babakocsi aljába bemászott, vagy a takarót lehúzta róluk. Sokszor felkeltek emiatt, vissza kellett altatni Őket. Nagyon zavart! Pedig most már tudom, hogy ő is csak figyelmet igényelt, azt akarta, hogy vele foglalkozzak. Teljesen olyan volt, mint egy dackorszakban lévő gyerek (kicsit még most is olyan, pedig már elmúlt egy éves). Olyan érzésem is volt, hogy lett még egy gyerekem. A mai napig ki tudok akadni rá, pedig drága férjem nagyon sokat foglalkozik azzal, hogy jó kutyát neveljen. Sokat viszi sétálni, kutyaiskolába mennek, játszik Vele. Amikor azt mondják, hogy úgy válasszunk kutyát, hogy teljes figyelmet tudunk rá fordítani, nem hazudnak. Olyan, mint egy újszülött érkezése, kisgyermek nevelése. Amennyiben olyan kutyát szeretnétek, aki tényleg családtagként tud viselkedni, akkor rá kell szánni az időt, energiát. Nem lesz magától ember, állat szerető, szocializálni, szeretni kell! Mondom én, hogy olyan, mint egy gyerek nevelése! :)

Április közepére már pólós idő volt, sőt a hónap végén már rövidnadrágot kellett elővenni! Még mindig van a kapott ruhákból, és hála Istennek, tesóméktól folyamatosan érkezik az utánpótlás. Sokat voltunk akkor férjem húgával és kisfiával, nagyon szeretik Őket a csajok! Lassan már lehetett játszani is velük, így az unokatesó is tudott velük mit kezdeni! :)

Azt hiszem látszik, hogy Lanusnak annyira nem tetszik, hogy Bosco a kiskocsit is rágja...

Elérkeztünk egy újabb Anyák napjához, apa most is kreatív akart lenni, csak a lányok ezt annyira nem komálták. Vett a helyi Brendonban egy olyan ajándékot, amibe (nem tudom a nevét :D) egy puha anyagba bele kellett nyomni a baba/gyerek kezét vagy/és lábát, majd egy idő után megkeményedik. Szóval a lányok nem akarták se a kezüket se a lábukat oda nyomni. Sokat szenvedett vele, a végén még engem is megkért, hogy segítsek már. Az eredmény az lett, hogy apa rajzolt egy szívecskét és beleírta, hogy Lana, Boró és anya! :) Imádom! Szépen meglátogattuk a nagyszülőket és a dédiket is. Anyuékhoz is lementünk kicsit, jól elvoltak az unokatesóval, játszottak a kertben. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy nagyon vakaróznak a gyerekek. Nézem, hogy mi van, akkor látom, hogy tele vannak bolhával, jól összecsipkedték őket. Eléggé megijedtem, apró pici piros pöttyökkel voltak tele. Tudtam, hogy bolha, emlékeztem rá gyerekkoromból. Többször építettünk kukoricaszárból kunyhót, abban játszottunk, de a végén mindig tele lettünk bolhával, illetve volt, amikor sünit találtunk a kertben, az is bolhás volt. A lányok pedig ugye, kint játszottak a sódernál, ahol anyuék kutyája szokott feküdni, minden bolhás volt ott. Vetkőztetés mosakodás, itthon alapos fürdés volt. Nagyon reméltük, hogy nem hoztuk haza, se magunkra, se Boscora. Másnap telefonált anyu, mindent beszórt bolhairtóval a sódernál. Így reméltük, hogy a következő látogatáskor már nem fogunk velük találkozni!

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább

Amikor összeomlik egy élet, itt az idő a változtatásra!

Április elején barátnőm ismét meglátogatott minket. Nagyobbik fia, Ákos, már bölcsődébe járt, a kisebbikkel, Danival érkezett. Jól el voltunk, sokat beszélgettünk, babáztunk. Nagyon furcsa volt megfogni Danit, annyira picike volt a lányokhoz képest! Furcsa, hogy ezt mondom, ugye? A lányok sokkal kisebbek voltak ennyi idősen, mint Dani, aztán most mégis jött ez az érzés, hogy jaaaj, de cuki, pici baba! A lányok nem igazán foglalkoztak Danival, Erikát nagyon szeretik, és Vele mindig jól elvoltak, elvannak, azonban más gyerekek akkor még nem érdekelték a őket. Barátnőm ekkor mesélte, hogy az előző napokban nem érezte jól magát, zsibbadt, szédült. Mondtam is Neki, hogy menjen el kivizsgáltatni magát. Rá pár napra kapom a telefonhívást Tőle, kórházba került, a jobb oldala szinte teljesen lebénult. Sokáig kellett bent feküdnie, nagy nehezen hozták meg a diagnózist, Scelorsis multiplexe van. Teljesen kiborultam, akkor gondolhatjátok, hogy Ő hogyan érezte magát, kettő kicsi gyermekkel, és még nem volt 30 éves sem. Sok dolog van az életünkben, ami által, miatt, tudunk változtatást előidézni, de egy betegséggel ezt megtapasztalni, nagyon nehéz. Ugyanis ennek a betegségnek, nagyrészt a stressz a kiváltó oka, amikor ez bebizonyosodik, akkor csakis a beteg az, aki képes a gyógyulás felé terelni az életét. Erika is így tett, nem omlott össze, nem sajnáltatta magát, bár biztosan voltak nehéz napjai, de képes volt változtatni. Ő úgy tudja kordában tartani a betegségét, hogy csökkenti az életében a stresszt, egészségesen táplálkozik, illetve megtalálta a harmóniát önmagával. Ehhez segítségére voltak az aromaterápiás illóolajok. Amennyiben érdekel Benneteket ez a téma, akkor ide kattintva találjátok az oldalát a Facebookon. Többször osztottam már meg én is a saját oldalamon a tapasztalataimat az olajokról, szemezgessetek! :)

Április elején találkoztunk egy másik ikres anyukával. Még a koraszülött osztályon ismertem meg, neki is egypetéjű lányai vannak. Kimentünk a helyi parkba kicsit beszélgetni, hintáztatni a lányokat. Mint tudjátok, hintamánia van! Egyre jobb idő lett, már pulcsi is elég volt kint, vékony sapkával. Jó volt beszélgetni Vele, azért ikres anyukák, ha összejönnek, akkor könnyen tudnak azonosulni egymás problémáival, örömeivel. Aztán az sem utolsó szempont, hogy mindkettőnknek korababái vannak, így azért tudtunk egyeztetni a mozgásfejlődésről, evésről, alvásról, az általunk kialakított rendszerről. Ezek azért nem minden anyukánál vannak, így jó érzés beszélni olyannak, akinek van tapasztalata ebben. Nehéz egyébként ezeket a találkozókat összehozni, de annál jobban élvezzük, amikor együtt tölthetünk egy kis időt!

barátnő támogatás aromaterápia kutya homokozás hinta
Hintázás a Halesz parkban

Itthon pedig előkerült a békás homokozó is, amit az előttünk lakótól örököltünk meg, tele játékkal. Meséltem már, hogy fiú gyerkőc volt, így fiús játékokat találtunk benne. Nagyon jó volt így, mert magamtól nem vásárolnék autókat a lányoknak, pedig erre is szükség van. Nem vagyok híve a manapság annyira divatos elméleteknek, miszerint a gyermeket gendersemlegesen, nemsemlegesen kell nevelni. Egy előző bejegyzésemben írtam már, hogy egyre inkább a lányos dolgok, ruhák, kiegészítők érdeklik a csajokat. Sosem mondtam én Nekik, hogy mi a lányos, mi a fiús, mégis pontosan tudják. Biztos ezt is megfigyelik rajtunk, szülőkön, nem tudom, lehet erre is van tanulmány. Visszatérve a játékokra, szóval élvezték az autókkal a homokozást, illetve később, amikor elmúltak két évesek, ismét kaptunk egy doboznyi Playmobil autót, amivel szintén imádnak játszani! Bosco most már mindenhol ott volt, amikor kimentünk az udvarra. Neki is szüksége volt a társaságunkra, valamint mi is szerettük volna, hogy a gyerekek együtt nőjenek fel vele, így nem fognak félni az állatoktól, megtanulhatják az alapvető gondozásukat. A homokozás innentől kezdve állandó program lett. Pedig még pici helyen volt, mégis imádták a homokot lapátolni innen, oda. Néha csak csiszitolták, élvezték, ahogy a kezükön átfolyik a homok. Apróságok, amiknek nem is tulajdonítunk jelentőséget, de mégis fontos megismerniük ezeket az anyagokat, legyen viszonyítási alapjuk a későbbiekben.

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább

Elfogadjuk a segítséget?

Én elfogadtam a segítséget. Hosszas tépelődés, több átbeszélgetett óra után belementem, hogy kérjek segítséget. Miért megy ez ennyire nehezen nekünk anyáknak? Miért gondoljuk, hogy csak az a jó, amit mi csinálunk? A végletekig, kimerülésig képesek vagyunk tenni a dolgunk. Meddig lehet ezt csinálni?

Emlékeztek biztosan, hogy a 2018-as évet úgy kezdtük, hogy bébiszitterünk lett. Arról viszont nem meséltem, hogy én ezt anyaként miként éltem meg. Ismét „csak” az én érzéseimet írom le Nektek, a bennem kavargó gondolatokat. Ebben az évben anyukám még dolgozott, így rá huzamosabb ideig nem tudtam számítani. Anyósomat pedig már tényleg nem akartam tovább kiszipolyozni, mert így is nagyon sokat segítettek nekünk az első pár hónapban. Vele úgy egyeztem meg, hogy szerdánként eljön, akkor el tudom intézni a piacozást, vásárlást, illetve ebédet is hozott, így azzal nem kellett készülnöm.

A hét többi napját pedig úgy osztottuk be, hogy kettő napot jött a bébiszitter. Reggel kilenctől volt ötig, amíg a férjem hazaért. Töredelmesen be kell vallanom, hogy legelőször nem mertem a lányokkal egyedül otthon hagyni. Ezt el is meséltem Neki később természetesen, így nem az én írásomból fog szembesülni ezzel.

Sőt még otthon is, mindig kimentem velük a kertbe, utcára. Az első kettő hét után azt mondtam a férjemnek, hogy nem szeretném, ha többet jönne. Megkérdezte, hogy miért? Úgy éreztem akkor, hogy sosem fog eljönni az az idő, hogy egyedül hagyjam a gyerekekkel. Az elején még a pelenkázást is én csináltam, kakit sokáig én vettem ki. Egyszerűen nem volt előttem a kép, hogy én akkor elmegyek valahova tök nyugiba, Ő pedig marad a csajokkal. Megmondom őszintén attól féltem, hogy történik valami és nem fogja elmondani, a gyerekek pedig még nem tudják elmondani. Hülyeség? Nem tudom, még nem volt meg a bizalom, és nem akartam megadni a lehetőséget sem Neki, hogy kialakuljon. Amennyiben rajtam múlik, akkor biztos azt mondtam volna  Neki, hogy ne jöjjön. Akkor pedig mi lett volna? Pár nap, és megint kiborulok valamilyen apróságon. Kinek lett volna az jó? Senkinek! Szóval beszélgettünk férjemmel, és közösen arra jutottunk, hogy adjak lehetőséget Neki, beszélgessek Vele, hogy miket szeretnék, aztán majd szépen lassan csak kialakul a bizalom, ha pedig mégsem, akkor legalább azt tudom mondani, hogy megpróbáltam.

Anyósommal is beszélgettünk erről. Érdekes, de én nagyon sok mindent meg tudok Vele beszélni, hála Istennek, jó a kapcsolatunk. Úgy éreztem, és érzem, hogy hasonlóan gondolkodunk sok mindenben, így tudunk egymás problémáival azonosulni. Aztán az is lehet, hogy az embernek könnyebb megnyílni olyannak, aki nem a közvetlen családjához tartozik. Kicsit ijesztő azért ez, ha arra vetítem le, hogy majd az én gyerekeim kivel beszélik meg ezeket a dolgokat. Azt hiszem, ezen még nem kell agyalnom egy darabig.

Szóval, megadtam az esélyt, de még nem hagytam otthon őket hármasban, legalább három hónapig. Valamint utána sem volt olyan alkalom, hogy az étkezést egyedül kellett volna csinálnia. Vagyis az ebédet, azért az még mindig kétemberes meló volt, jó sokáig. Ismét egy olyan helyzet volt ez, amit a jelenben végig gondolva, elmesélve Nektek, banális dolognak tűnhet, de akkor számomra idegőrlő volt.

Teltek a hetek, igazából, ha nem lett volna ilyen segítségem, akkor nem tudom mikor mertem volna a lányokkal kimenni az utcára, játszótérre. Volt, hogy busszal mentünk le a városba, nagyon élvezték! Aztán azokban az időkben, amikor a lányok aludtak, sokat beszélgettünk, nekem is volt egyfajta állandó társaságom, akihez, ha szóltam, még válaszolt is! Ez azért egy anyukának hatalmas dolog! Megadta a lehetőséget arra, hogy a lányokkal később is nyugodtan tudjak viselkedni. El tudtam végezni a napközbeni „feladataimat”, és nem volt később lelkiismeret furdalásom, hogy a háztartással foglalkozom, amikor pedig a gyerekekkel kéne. Sokkal több minőségi időt tudtam így a lányokkal eltölteni, mint előtte. Úgy gondolom ez a döntés nagyon jó volt, örülök neki most már, hogy akkor volt bátorságom belevágni, mert a lányok is nagyon sokat tanultak, mert a bébiszitter szintén úgy adta át a tudását, jelenlétét, ahogy azt én is tettem. Énekelt Nekik, mondókáztak, játszottak. Nekik is jót tett, hogy mástól is tudtak tanulni, de az értékrend összességében nem változott. Ez egy mérföldkő volt mindannyiunk számára, amit sikerrel tudtunk abszolválni!

Az első buszozás, az a fej! Meg a Lanáé is! :D

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább