judystwins

blogavatar

Üdvözöllek kedves Olvasó! Örülök, hogy ellátogattál az oldalamra, ahol szeretném megosztani Veled várandósságomat és gyermekeim születését, növekedését, kisgyerekké válását. Remélem tetszeni fognak az írásaim! Jó szórakozást! Azt el kell mondanom, hogy a történet 2016 tavaszán kezdődött. Már egy ideje irogatok, de most szántam rá magam, hogy ezt közönség elé is tárjam. Nem vagyok egy író, nekem eredetileg eszembe sem jutott blogot írni, de drága férjem szerint ez nagyon jó ötlet, mindent meg tudunk örökíteni, illetve meg tudom osztani tapasztalataimat másokkal. Így nekiállok ennek a nemes feladatnak. Ikres szülők vagyunk, leszünk :)

Utolsó kommentek

Feedek

Elfogadjuk a segítséget?

Én elfogadtam a segítséget. Hosszas tépelődés, több átbeszélgetett óra után belementem, hogy kérjek segítséget. Miért megy ez ennyire nehezen nekünk anyáknak? Miért gondoljuk, hogy csak az a jó, amit mi csinálunk? A végletekig, kimerülésig képesek vagyunk tenni a dolgunk. Meddig lehet ezt csinálni?

Emlékeztek biztosan, hogy a 2018-as évet úgy kezdtük, hogy bébiszitterünk lett. Arról viszont nem meséltem, hogy én ezt anyaként miként éltem meg. Ismét „csak” az én érzéseimet írom le Nektek, a bennem kavargó gondolatokat. Ebben az évben anyukám még dolgozott, így rá huzamosabb ideig nem tudtam számítani. Anyósomat pedig már tényleg nem akartam tovább kiszipolyozni, mert így is nagyon sokat segítettek nekünk az első pár hónapban. Vele úgy egyeztem meg, hogy szerdánként eljön, akkor el tudom intézni a piacozást, vásárlást, illetve ebédet is hozott, így azzal nem kellett készülnöm.

A hét többi napját pedig úgy osztottuk be, hogy kettő napot jött a bébiszitter. Reggel kilenctől volt ötig, amíg a férjem hazaért. Töredelmesen be kell vallanom, hogy legelőször nem mertem a lányokkal egyedül otthon hagyni. Ezt el is meséltem Neki később természetesen, így nem az én írásomból fog szembesülni ezzel.

Sőt még otthon is, mindig kimentem velük a kertbe, utcára. Az első kettő hét után azt mondtam a férjemnek, hogy nem szeretném, ha többet jönne. Megkérdezte, hogy miért? Úgy éreztem akkor, hogy sosem fog eljönni az az idő, hogy egyedül hagyjam a gyerekekkel. Az elején még a pelenkázást is én csináltam, kakit sokáig én vettem ki. Egyszerűen nem volt előttem a kép, hogy én akkor elmegyek valahova tök nyugiba, Ő pedig marad a csajokkal. Megmondom őszintén attól féltem, hogy történik valami és nem fogja elmondani, a gyerekek pedig még nem tudják elmondani. Hülyeség? Nem tudom, még nem volt meg a bizalom, és nem akartam megadni a lehetőséget sem Neki, hogy kialakuljon. Amennyiben rajtam múlik, akkor biztos azt mondtam volna  Neki, hogy ne jöjjön. Akkor pedig mi lett volna? Pár nap, és megint kiborulok valamilyen apróságon. Kinek lett volna az jó? Senkinek! Szóval beszélgettünk férjemmel, és közösen arra jutottunk, hogy adjak lehetőséget Neki, beszélgessek Vele, hogy miket szeretnék, aztán majd szépen lassan csak kialakul a bizalom, ha pedig mégsem, akkor legalább azt tudom mondani, hogy megpróbáltam.

Anyósommal is beszélgettünk erről. Érdekes, de én nagyon sok mindent meg tudok Vele beszélni, hála Istennek, jó a kapcsolatunk. Úgy éreztem, és érzem, hogy hasonlóan gondolkodunk sok mindenben, így tudunk egymás problémáival azonosulni. Aztán az is lehet, hogy az embernek könnyebb megnyílni olyannak, aki nem a közvetlen családjához tartozik. Kicsit ijesztő azért ez, ha arra vetítem le, hogy majd az én gyerekeim kivel beszélik meg ezeket a dolgokat. Azt hiszem, ezen még nem kell agyalnom egy darabig.

Szóval, megadtam az esélyt, de még nem hagytam otthon őket hármasban, legalább három hónapig. Valamint utána sem volt olyan alkalom, hogy az étkezést egyedül kellett volna csinálnia. Vagyis az ebédet, azért az még mindig kétemberes meló volt, jó sokáig. Ismét egy olyan helyzet volt ez, amit a jelenben végig gondolva, elmesélve Nektek, banális dolognak tűnhet, de akkor számomra idegőrlő volt.

Teltek a hetek, igazából, ha nem lett volna ilyen segítségem, akkor nem tudom mikor mertem volna a lányokkal kimenni az utcára, játszótérre. Volt, hogy busszal mentünk le a városba, nagyon élvezték! Aztán azokban az időkben, amikor a lányok aludtak, sokat beszélgettünk, nekem is volt egyfajta állandó társaságom, akihez, ha szóltam, még válaszolt is! Ez azért egy anyukának hatalmas dolog! Megadta a lehetőséget arra, hogy a lányokkal később is nyugodtan tudjak viselkedni. El tudtam végezni a napközbeni „feladataimat”, és nem volt később lelkiismeret furdalásom, hogy a háztartással foglalkozom, amikor pedig a gyerekekkel kéne. Sokkal több minőségi időt tudtam így a lányokkal eltölteni, mint előtte. Úgy gondolom ez a döntés nagyon jó volt, örülök neki most már, hogy akkor volt bátorságom belevágni, mert a lányok is nagyon sokat tanultak, mert a bébiszitter szintén úgy adta át a tudását, jelenlétét, ahogy azt én is tettem. Énekelt Nekik, mondókáztak, játszottak. Nekik is jót tett, hogy mástól is tudtak tanulni, de az értékrend összességében nem változott. Ez egy mérföldkő volt mindannyiunk számára, amit sikerrel tudtunk abszolválni!

Az első buszozás, az a fej! Meg a Lanáé is! :D

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább

Anya, ez lányos?

Február hónap arról szólt, hogy gyakorolták a járást. Annyira édesek voltak, ahogy, mint a pingvinek próbáltak tipegni. Ehhez képest elég gyorsan haladtak. Nem tudom, hogy Ti megfigyeltétek-e, de olyan, mintha húznák Őket ilyenkor, bár lehet tényleg így van, és az egyensúlyuk még nem tökéletes, ezért a fejük viszi Őket előre. :)

Hónap közepén muszáj volt cipőt vennem Nekik. Bent még mindig inkább mezítláb járkáltak, de kellett azért valami kintre is. A lábuk ekkor 18-as volt. Nem egyszerű ekkora méretben találni rendes cipőt, ami nem csak kocsicipő. (mamuszka) Azért sikerült, és tetszett is Nekik! Az első pár cipőjük Elefanten márkájú volt, masszív és bőr! Úgy vettem az elsőt, hogy megpróbáltuk a boltban, aztán megrendeltem az interneten. Online vásárlás, pont erről írtam Nektek az Instagram oldalamon délelőtt, hogy mennyivel egyszerűbb! Mint sok minden, cipőből is nehéz ugyanolyat venni, ugyanakkora méretben. Itt akkor kicsit beszélek, mesélek az ugyanolyan cuccokról. Én sosem öltöztettem direkt ugyanolyanba Őket, na jó, csak párszor! :) Komolyan, szóval valamiért a sötétebb tónusú ruhákat mindig Lanára adtam, Boró volt a rózsaszínesebb. Nem tudom, hogy ez miért alakult ki, de legalább a rokonság is tudta, hogy ki kicsoda. :) Sokáig így volt, néha már rám szólt a férjem, hogy Lanára is adjak már valami csajosabbat. Most, hogy már tudnak beszélni, igénylik, hogy ugyanolyat adjak rájuk, pedig én nem erőltetem most sem! Próbálok úgy vásárolni, hogy különbözők legyenek, de aztán meg lesz veszekedés, ha ugyanolyat szeretnének. Illetve Lanuska főleg, de Boróka is kérdezgeti, hogy „Anya, ez lányos?” Tényleg nem tudom, hogy ezeket honnan veszik, de például egy zöldes pólóra már azt mondják, hogy fiús, és annyira nem is tetszik Nekik. Igénylik, hogy csajosan öltöztessem Őket! Úgy gondolom nagyon is Ők akarják azt, hogy lányosan öltöztessem Őket, tisztában vannak azzal, hogy Ők lányok! Képesek akár egy kisebb hisztit is levágni, ha valamilyen ruha nem tetszik Nekik, amit rájuk adok. Anya ilyenkor kitartó, szépen elmagyarázom, hogy éppen miért kell kintre cipő és nem szandál! :)

Visszatérve a cipőre, szóval megvettem, megjött és jó sokáig nyüstölték is a lányok! Mivel nem igazán akart nőni a lábuk!

A videón Lanuskát láthatjátok jobban

Hó végén esett egy jó adag hó, pedig már ilyenkor annyira várjuk a tavaszt! Még lapátolni is kellett, jól is esett egy kis fizikai munka, mama addig vigyázott a csajokra! Ők pedig, igazán akkor láttak először havat. Kimentünk a kertbe, utcára. Igaz, még csak sétálgattunk, fogdosták a havat, de azért nagyon élvezték! Mozgásfejlődés szempontjából február hozta azt is, hogy a kanapéról, ágyról sikerült letolatniuk. Írtam Nektek, hogy a felmászás már ment, de most már ügyesen le is tudtak jönni! Ettől függetlenül persze ott kellett lennem mellettük, de ez is egy újabb mérföldkő volt az életünkben!

Boróka a kertben macifejben :)

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

 

Tovább

A "rendszer" szerelmesei, amikor látod, hogy működik!

Gondolom, sok anyukában itt felmerül a kérdés, hogy mégis hogyan sikerült, hogy a lányok ilyen hamar átaludják az éjszakákat. Azért ez nem volt olyan gyors folyamat ám! Az első három hónap éjszakáira, ahogy említettem nem igen emlékszem. Az esti etetés (úgy emlékszem, nyolc vagy kilenc körül volt) előtt is volt, hogy aludtam egyet a kanapén, illetve szinte utána azonnal ágyba bújtunk. Emlékeztek, írtam, hogy mindent rendszerben csináltunk/csinálunk, az esti rituálé úgy nézett ki, hogy a fürdetés előtt már félhomályt csináltunk a szobában, és a Bóbita-Bóbita táncol-t énekeltem a lányoknak, egyébként a mai napig. Fürdetés kis kádban, felváltva. Ezeket mindig apa csinálta, én segédkeztem illetve a másik babára vigyáztam. Szoptatás idején már nem igen beszéltünk a lányokhoz, éjszakai etetéseknél pedig egyáltalán, mindent nagyon csendben csináltunk. Ez után tettük be Őket a kiságyba. Természetesen volt, hogy üvöltöttek, akkor felvettük Őket, ringattuk kicsikét a feneküket, mindenféle technikát kipróbáltunk, a legbugyutábbakat, amiket az interneten lehetett látni. Nem váltak be, mondanom sem kell. Szóval az esti alváskor sokszor a férjem maradt bent a lányokkal a szobában, engem hagyott pihenni, mert még éjjel keltem szoptatni. Ez ugye még az átaludt éjszaka előtt volt. Ült a fotelban és ott volt Velük, amíg nem aludtak el, nagy síráskor felvette Őket, megnyugtatta a lányokat, egyébként az ágyukban feküdtek. Így szépen megszokták, hogy egyedül alszanak el. Szerintem körülbelül egy hét volt a nehezebb, utána már bent sem kellett maradnia apának. Az elején még a kislámpa világított, amíg el nem aludtak, aztán azt vettem észre, hogy, ha azonnal lekapcsoljuk a lámpát, akkor hamarabb elaludtak. Természetesen azért voltak olyan esték, amikor órákon át üvöltés volt, és semmilyen nyugtatás nem segített. Ez általában növekedési ugráskor volt, illetve később a fogzásnál. Szerintem egyébként egy kezemen meg tudom számolni, hogy Lanuska hányszor volt nyűgös éjjel, szinte mindig Boróka volt a nyugtalanabb, és ez a mai napig így van. Szóval nálunk így történt az egyedül elalvás. Biztos említettem már, hogy ez is egyike volt azoknak a fogadalmaknak, amiket még a várandósságkor megfogadtam, illetve közösen eldöntöttünk, hogy semmilyen körülmények között nem visszük át Őket az ágyunkba. Ehhez tartom magam most is.

Kiemelem ismét a rendszer fontosságát! Úgy gondolom ez segített hozzá minket a nyugodt alvásokhoz. A lányok is így kipihenték magukat és a szülők is. Nem egy tanulmányt lehet arról olvasni, hogy a szülők, leginkább az anyák az első pár évben mennyivel kevesebbet alszanak, mint a baba előtt. Biztosan gyereke válogatja, vannak eleve nyűgösebb babák, de úgy gondolom, hogy a rendsze egyfajta biztonságot nyújt Nekik, tudják mikor, mire számíthatnak! Legfőképp arra, hogy mi mindig ott leszünk! 

Áprilisban annyira jó volt már az idő, hogy elmentünk pecázni négyesben! Persze csajok végig aludták, de mi nagyon élveztük, hogy kint lehetünk és fantasztikus az idő! Sajnos a nap végére nem fogtunk semmit :(

Április közepén történt az első kuncogásos nevetés! Ez valami fantasztikus érzés volt! 

Új ajánlás volt akkor, (most nem követem, hogy mi a helyzet) hogy az anyatejes babáknál is el lehetett kezdeni a hozzátáplálást már 5 hónaposan. Lányok először áprilisban kóstolták tízóraira az almalevet. Cupp-cupp-cupp ízlett nekik! :) Nagyon furcsa volt, nekem, mint első gyerekes anyukának, hogy nem rögtön bekapták a kanalat és leették vagy inkább leitták róla a mammát, hanem, mint a cicit, vagy cumit, szlopálták a kanálról a levet. Ahogy elkezdtük a hozzátáplálást, pár nap után, ki is hagytunk kettő hetet, mert a székletükben láttam a rost darabokat, így a doki javaslatára pihentettük picit. 

Továbbra is a játszószőnyegen töltötték a nap nagy részét, még mindig sokat volt ökölben a kezük, de már a lógó játékokat megfogták, próbálták a szájukhoz húzni. Kézfejüket már egyre többször próbálták benyomni a szájukba. Ez már olyan babás viselkedés volt! Tudom nehéz Neked anyuka, akinek nem korababája van elképzelni ez mennyire büszkévé tett engem, de ezek mind-mind nagyon fontos mérföldkövek voltak számunkra!

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább