judystwins

blogavatar

Üdvözöllek kedves Olvasó! Örülök, hogy ellátogattál az oldalamra, ahol szeretném megosztani Veled várandósságomat és gyermekeim születését, növekedését, kisgyerekké válását. Remélem tetszeni fognak az írásaim! Jó szórakozást! Azt el kell mondanom, hogy a történet 2016 tavaszán kezdődött. Már egy ideje irogatok, de most szántam rá magam, hogy ezt közönség elé is tárjam. Nem vagyok egy író, nekem eredetileg eszembe sem jutott blogot írni, de drága férjem szerint ez nagyon jó ötlet, mindent meg tudunk örökíteni, illetve meg tudom osztani tapasztalataimat másokkal. Így nekiállok ennek a nemes feladatnak. Ikres szülők vagyunk, leszünk :)

Utolsó kommentek

Feedek

Elfogadjuk a segítséget?

Én elfogadtam a segítséget. Hosszas tépelődés, több átbeszélgetett óra után belementem, hogy kérjek segítséget. Miért megy ez ennyire nehezen nekünk anyáknak? Miért gondoljuk, hogy csak az a jó, amit mi csinálunk? A végletekig, kimerülésig képesek vagyunk tenni a dolgunk. Meddig lehet ezt csinálni?

Emlékeztek biztosan, hogy a 2018-as évet úgy kezdtük, hogy bébiszitterünk lett. Arról viszont nem meséltem, hogy én ezt anyaként miként éltem meg. Ismét „csak” az én érzéseimet írom le Nektek, a bennem kavargó gondolatokat. Ebben az évben anyukám még dolgozott, így rá huzamosabb ideig nem tudtam számítani. Anyósomat pedig már tényleg nem akartam tovább kiszipolyozni, mert így is nagyon sokat segítettek nekünk az első pár hónapban. Vele úgy egyeztem meg, hogy szerdánként eljön, akkor el tudom intézni a piacozást, vásárlást, illetve ebédet is hozott, így azzal nem kellett készülnöm.

A hét többi napját pedig úgy osztottuk be, hogy kettő napot jött a bébiszitter. Reggel kilenctől volt ötig, amíg a férjem hazaért. Töredelmesen be kell vallanom, hogy legelőször nem mertem a lányokkal egyedül otthon hagyni. Ezt el is meséltem Neki később természetesen, így nem az én írásomból fog szembesülni ezzel.

Sőt még otthon is, mindig kimentem velük a kertbe, utcára. Az első kettő hét után azt mondtam a férjemnek, hogy nem szeretném, ha többet jönne. Megkérdezte, hogy miért? Úgy éreztem akkor, hogy sosem fog eljönni az az idő, hogy egyedül hagyjam a gyerekekkel. Az elején még a pelenkázást is én csináltam, kakit sokáig én vettem ki. Egyszerűen nem volt előttem a kép, hogy én akkor elmegyek valahova tök nyugiba, Ő pedig marad a csajokkal. Megmondom őszintén attól féltem, hogy történik valami és nem fogja elmondani, a gyerekek pedig még nem tudják elmondani. Hülyeség? Nem tudom, még nem volt meg a bizalom, és nem akartam megadni a lehetőséget sem Neki, hogy kialakuljon. Amennyiben rajtam múlik, akkor biztos azt mondtam volna  Neki, hogy ne jöjjön. Akkor pedig mi lett volna? Pár nap, és megint kiborulok valamilyen apróságon. Kinek lett volna az jó? Senkinek! Szóval beszélgettünk férjemmel, és közösen arra jutottunk, hogy adjak lehetőséget Neki, beszélgessek Vele, hogy miket szeretnék, aztán majd szépen lassan csak kialakul a bizalom, ha pedig mégsem, akkor legalább azt tudom mondani, hogy megpróbáltam.

Anyósommal is beszélgettünk erről. Érdekes, de én nagyon sok mindent meg tudok Vele beszélni, hála Istennek, jó a kapcsolatunk. Úgy éreztem, és érzem, hogy hasonlóan gondolkodunk sok mindenben, így tudunk egymás problémáival azonosulni. Aztán az is lehet, hogy az embernek könnyebb megnyílni olyannak, aki nem a közvetlen családjához tartozik. Kicsit ijesztő azért ez, ha arra vetítem le, hogy majd az én gyerekeim kivel beszélik meg ezeket a dolgokat. Azt hiszem, ezen még nem kell agyalnom egy darabig.

Szóval, megadtam az esélyt, de még nem hagytam otthon őket hármasban, legalább három hónapig. Valamint utána sem volt olyan alkalom, hogy az étkezést egyedül kellett volna csinálnia. Vagyis az ebédet, azért az még mindig kétemberes meló volt, jó sokáig. Ismét egy olyan helyzet volt ez, amit a jelenben végig gondolva, elmesélve Nektek, banális dolognak tűnhet, de akkor számomra idegőrlő volt.

Teltek a hetek, igazából, ha nem lett volna ilyen segítségem, akkor nem tudom mikor mertem volna a lányokkal kimenni az utcára, játszótérre. Volt, hogy busszal mentünk le a városba, nagyon élvezték! Aztán azokban az időkben, amikor a lányok aludtak, sokat beszélgettünk, nekem is volt egyfajta állandó társaságom, akihez, ha szóltam, még válaszolt is! Ez azért egy anyukának hatalmas dolog! Megadta a lehetőséget arra, hogy a lányokkal később is nyugodtan tudjak viselkedni. El tudtam végezni a napközbeni „feladataimat”, és nem volt később lelkiismeret furdalásom, hogy a háztartással foglalkozom, amikor pedig a gyerekekkel kéne. Sokkal több minőségi időt tudtam így a lányokkal eltölteni, mint előtte. Úgy gondolom ez a döntés nagyon jó volt, örülök neki most már, hogy akkor volt bátorságom belevágni, mert a lányok is nagyon sokat tanultak, mert a bébiszitter szintén úgy adta át a tudását, jelenlétét, ahogy azt én is tettem. Énekelt Nekik, mondókáztak, játszottak. Nekik is jót tett, hogy mástól is tudtak tanulni, de az értékrend összességében nem változott. Ez egy mérföldkő volt mindannyiunk számára, amit sikerrel tudtunk abszolválni!

Az első buszozás, az a fej! Meg a Lanáé is! :D

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább

Mi lesz az elveinkkel anyaként?

Egy előző bejegyzésemben írtam Nektek arról, hogy gyermekednek és Neked is az a legjobb, ha kiegyensúlyozott anya tudsz lenni. Könnyű ezt leírni, elolvasni és mondani, de így is élni nagyon nehéz, kőkemény meló!

Mi lehet a recept? Talán az, ha azt tudjuk mondani, hogy igazán ismerjük magunkat. Nem olyan régen olvastam egy bejegyzést, hogy aki igazán tisztában van képességeivel, nem tudja meglepni semmilyen váratlan szituáció, illetve képes kiállni saját magáért. Nagyon szeretnék egyszer én is erre a szintre elérni, nem volt egyszerű utam eddig sem, de nagyon sokat dolgoztam magamon, és folyamatosan ezt teszem, tanulom magam, melyben segít a családom. A képességeimmel tisztában vagyok, azzal, ha igazán el akarok érni valamit, akkor kitartó munkával sikerülhet. Így indultam neki a várandósságnak, és a gyereknevelésnek szintén. Nagyon sok helyen lehet olvasni olyan „vicces” kijelentéseket, bejegyzéseket, hogy sok elvvel és elhatározással indulunk neki a gyereknevelésnek, amiket szépen lassan elhagyunk, mert a helyzet úgy hozza. Azt kell mondanom, hogy ezzel nem tudok teljes mértékben egyetérteni. Miért kéne az elveinket feladni? Szülőként, úgy gondolom, nekünk kell megtanítani az újszülöttnek, hogy miként tud beilleszkedni a családba. Nem azt mondom, hogy ne elégítsük ki a szükségleteit a gyermeknek, de semmiképp ne áldozzuk fel magunkat ezen az oltáron. Senki nem várja ezt el! Tényleg, a lényeg, hogy ezek a gondolatok csak a fejünkben vannak, mi alkotjuk meg őket, mi, anyák neveljük ezeket a belső kis démonokat.

Illusztráció

A mi korosztályunk és szüleink generációja is felnőtt, nem lett tele a világ antiszociális, szorongó és depressziós emberrel. Természetesen nem éretek mindennel egyet abból az időszakból, de nem is kell eltemetni teljesen! A szülő az szülő, a gyermek pedig gyermek. Nem szabad ezt összekeverni! Visszatérve az elvekre. Amikor kialakul a gondolat, hogy gyermeket szeretnénk, akkor tele vagyunk tervekkel. Sokszor még listázzuk is ezeket, biztos vagyok abban is, hogy már létezik ilyen applikáció, ami segít ebben. Végiggondoljuk, hogy milyen szülésfelkészítőre járjunk, hol szeretnénk majd szülni, milyen módon (sok helyen ezt is meg lehet választani), orvost, szülésznőt, dúlát választunk. Elhatározzuk, hogy szoptatni szeretnénk-e a gyermeket vagy tápszerrel kívánjuk táplálni, mikor kezdjük majd a hozzátáplálást, és mivel.

A tervek jók! Határozottan állítom! Nem is szabad úgy belevágni, hogy bizonyos dolgokat nem tervezünk meg előre! Itt kicsit kitérek ismét az ikres anyukákra. Mivel fokozottan jellemző, hogy az ikrek korábban érkeznek a családba, így én is már a 24. héten összepakoltam a kórházi felszerelést, Nekik és nekem is. Ezt mindenképpen ajánlom Neked is, főleg, ha az a jellemző, hogy korán befektetnek a kórházba!

Miért történik meg az esetek jelentős részében, hogy amikor megszületik a gyermek, elfelejtjük az addigi elhatározásainkat? Amint fentebb írtam, leginkább arra vezethető vissza, hogy nem ismerjük igazán magunkat, ezzel párhuzamosan az önbizalmunk sokszor a béka feneke alatt van, illetve ott vannak a pici démonok, amiket a fejünkben generálunk. Ezeket nagyrészt a külső körülmények rovására tudom írni, de persze benne van az a pakliban, hogy már eleve kevés önbizalommal álltunk neki a gyerekvállalásnak. Most szeretném leírni, mielőtt félreértés lesz, nem azt mondom, hogy csak az szüljön gyereket, akinél minden rendben van, mert akkor elég hamar elfogynánk. Azt szeretném mondani Neked, hogy próbáljunk meg változtatni azon, amin tudunk, ami csak rajtunk múlik!

Mik lehetnek a külső körülmények? Millió lehet, de úgy gondolom leginkább az a jellemző a nőkre, hogy elég későn vállalnak gyermeket. A mai világban mindenhonnan az folyik, hogy valósítsd meg önmagad, és ez csakis úgy lehetséges, ha még nincsen családod! Elvégeznek egy-kettő diplomát, kimennek külföldre tanulni, aztán jön az első munkahely, karrierépítés, és hoppá, lassan 35 évesek, vagy több, és akkor jut eszükbe, hogy lehet, kéne egy gyerek. Vajon ott volt valaha a tervükben a gyerekvállalás, csak eltemették magukban, vagy nem is létezett? Jobb esetben ilyenkor van azért már egy társ mellettük, és akkor bele lehet kezdeni a babaprojektbe, rosszabb esetben egyedül vannak, mint a kisujjam. Mivel már megtervezték az elmúlt éveiket, így nehezen viselik, ha nem jön össze a baba elsőre. Kudarcként élik meg, hogy ebben nem Ők dönthetnek. Jöhetnek a vizsgálatok végelláthatatlan sora, végül (szerencsés esetben) a kezükben a gyermekükkel, boldogan térnek haza. Sikerült. Itt van végre a várva várt lény, és a terveink, elveink a kukába kerülnek, mert mindent meg szeretnénk adni ennek a csöppségnek, ha már ennyit kellett rá várni. Ilyenkor nem gondolunk arra, hogy ezzel kinek teszünk jót? A babának vagy anyukának?

Ami nagyon fontos szerintem, hogy legyenek olyan elveink és terveink, amiken lehet változtatni út közben, de a fővonalról ne térjünk le! Nehéz, többször estem én is abba a hibába, hogy rugalmatlanul álltam bele valamibe, de hála Istennek, férjem segített abban, hogy attól nem lesz valami rosszabb, hogy picit engedünk. Bármi legyen is a fő csapásirány Nálatok, határozottan állj ki mellette végig, ne hagyd befolyásolni Magad senkitől és semmitől! Ne másoknak akarjunk megfelelni, hanem csakis magunknak!

A terveinket, elveinket beszéljük meg férjünkkel, társunkkal, és egymást támogatva képesek lehetünk arra, hogy ne érezzük magunkat rossz anyának, rossz feleségnek, rossz embernek!

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább

A szomszéd fűje tényleg zöldebb?

Az előző bejegyzésem végén érintett témát szeretném kicsit jobban kifejteni Nektek. Sajnos jó párszor előfordul velem, hogy hagyom magam befolyásolni a külvilág által. Sokszor nem azt csinálom, amit valójában szeretnék, hanem, amit elvárnak tőlem. Ugyan ki várja el egyébként? Tegyük fel ezt a kérdést magunkban! Be kell látnom, hogy ezeket az elvárásokat csak én kreálom magamnak!

Elmesélem Nektek, hogy nálam miként szokott előbukkanni ez a fajta kisördög. Az esetek nagy százalékában, akkor történik, amikor több napja otthon vagyok a gyerekekkel. Ehhez kapcsolódik ráadásul rossz idő, betegség, a csajoknál vagy nálam. Férjem dolgozik, reggel megy, délután jön, néha később, néha hamarabb ér haza. Az első pár napban még hős vagyok, mert tudom, hogy le kell foglalni a gyerekeket, esetleg a betegség miatt még több figyelmet igényelnek, viszont amint eltelik három nap és Ők jobban lesznek, úgy én egyre rosszabbul. Persze nem fizikailag, hanem lelkileg. Beindul az agyalás. Mit kéne csinálni, hova menjünk a hétvégén, milyen gyerekprogramok vannak, lesz-e jó idő. Figyelem, hogy ismerőseim, közeli hozzátartozóim miket csinálnak, miket posztolnak. 

érzések család anya apa lányok
A kép illusztráció

Eltelik a hét, péntek, és felteszem a kérdést a férjemnek: „mit szeretnél csinálni?” Erre Ő: „semmit.” Jó, akkor mondom én, és sorolom a sok programot, tervet, amit már jó előre elgondoltam. Mondja jó. Ez a fenti kérdés-válasz kombinációt még párszor eljátsszuk, körülbelül a harmadik, negyedik ilyen után kiborulok, hogy megint az a válasz, hogy „semmit”. Hála a Jóistennek, ilyenkor nem üvöltözök, nem káromkodok, nem kezdem dobálni a berendezési tárgyakkal, hanem, mint sok nőtársam, elkezdek bőgni. Nem nagyon, csak picit, így vagyok beállítva. Férjem odahív magához, megölelget, csendben elkezdjük megbeszélni. Felteszi a legfontosabb kérdést: „miért kell mindig csinálni valamit?”.

Ez a felismerés egy hatalmas virtuális pofon volt nekem. Azonnal visszazökkentett a valóságba, kitisztult az agyam és láttam magam előtt a Szerelmem, a gyermekeim és azt, hogy nem egy idegbeteg feleséget, anyát akarnak maguknak, hanem a biztonságot jelentő pontot az életükben. Ehhez pedig nem kell magamnak gyártani az ártó gondolatokat.

Ahogy leírom ezeket az érzéseket, és az előző írásomat is újraolvasom, akkor bizony bármennyire is szeretnék változtatni a viselkedésemen, az vissza-visszatér az életembe. Néha alakot változtat, de csak szöget üt a fejembe, elkezd burjánzani bennem.

Pedig jól tudom, hogy ezzel nem teszek jót se magamnak, se a családomnak. Újra le kell azt írnom, hogy néha a kevesebb több! Ezt, mint egy mantra, kell mondogatnom magamban. Nem kell mindenképpen az alig egyéves gyereket elvinni külföldre, átutazni a fél országot egy gyerekprogramért, elvinni bábszínházba, játszóházba, vagy a város legmenőbb játszóterére. Egyszerűen a gyerek ekkor még nem érett meg ezekre a programokra! Ne siettessük az időt, lesz még millió alkalom rá, hogy eljárjunk ezekre a helyekre, de nem egy ilyen korú gyermekkel. Egyszer egy baba-mama klubban mondta egy anyuka, hogy a másfél éves gyermeke már unja a Bogyó és Babóca mesét. Szerintem én még nem is adtam ennyi idősen ilyen mesekönyvet a gyerekeknek, bár kaptunk, de eltettem, mert az lett volna az első, hogy kitépkedi a lapokat, mert annak annyira jó hangja van. Aztán persze kiderült, hogy nem is mesekönyv volt, hanem az interneten fent lévő mesék. Mindenki maga dönti el, hogy mikor kezdi el a televízióban és interneten a mesenézést, ebbe nem is szeretnék jobban belemenni.

Azt próbálom leírni magamnak, és Neked, hátha ezzel nem fog előbukkanni annyiszor ez az érzés, hogy a gyermeknek az is elég, ha Vele vagy, és éppen a kertbe mentek ki leveleket nézni, csigát gyűjteni, focizni, hintázni, motorozni, ami az életkorának megfelel. Annyi mindent kell megtanulniuk a világról és nekünk szülőknek a dolgunk, hogy megmutassunk Nekik mindent! Tudjanak találkozni a természettel, megismerjék, védjék, szeressék a növényeket, állatokat. Ezek által megismerjék saját képességeiket, feszegessék a határaikat. Neki és Neked is könnyebb, ha ezt egy ismerős környezetben teszed, máris elkerülöd azt a plusz frusztrációt, hogy idegenek előtt, hogyan viselkedik a gyermeked.

Félreértések elkerülése végett megjegyezném, hogy nem azt szeretném mondani, hogy akkor ne menjetek sehova, gubózzatok be otthon. Ne ezt olvasd ki ebből az írásból, kérlek! Szeretnék segíteni Neked és magamnak is közben, hogy amint ezek a gondolatok a fejedben elindulnak, időben el tudd kapni Őket, így megakadályozva egy nagyobb családi veszekedést, vagy esetleg még rosszabbat!

Pont tegnap este olvastam egy mesét este a lányoknak, aminek a végső tanulsága az volt, hogy elégedjünk meg sorsunkkal, ne akarjuk más életét élni, mert nem ismerjük annak minden részletét. Egyébként ez a mese egy szamárról szólt, aki állandóan panaszkodott, a jó tündér pedig sehogy sem tudott segíteni rajta….

A videóban a lányokat láthatjátok, amint a kertben és teraszon felfedeznek! :)

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább

Koraanya vagyok és büszke vagyok rá!

Többen kérdezték tőlem, hogy mit is jelent illetve jelentett, hogy koraszülöttek a gyermekeim? Nehéz téma, pedig ma, Magyarországon minden 10. baba koraszülöttként jön a világra! Döbbenetesen nagy szám igaz? Az igazság az, hogy erről nem is hallottam, addig, amíg várandós nem lettem a lányokkal. Valahogy nem tartozik ez bele a „normál” életbe. Vagy csak nem akarunk rá figyelni?! Pedig beszélni kell róla, leginkább azért, mert még mindig nagyon keveset foglalkozunk azzal, hogy lelkileg támogassuk ezeket az újszülötteket és újdonsült koraanyukákat!

Mikor beszélünk koraszülött újszülöttről?

  • egy várandósság normál esetben 40 hétig tart, korszülésről akkor beszélünk, ha ez a 36. hét előtt történik, 24. hét után, 500 g születési súly vagy 30 cm hosszúságú baba, már koraszülött újszülött. Nálunk a lányok a 33. héten érkeztek, pontosan a 32. hét 5. napján.
  • átlagosan 3250 g egy újszülött, a WHO 1500 g alatt igen kis súlyú újszülöttnek, 1000 g alatt extrém alacsony súlyú újszülöttnek hívja a babákat. Általában a koraszülöttek 1500-2500 g között jönnek a világra. Lanuska 1820 grammal, Boróka pedig 1700 grammal született, illetve Mindketten 45 cm-ek voltak. Így benne voltunk az átlagban.

Mi jellemző ezekre a babákra?

  • a testük kicsit aránytalan, hosszabbak a kezek, lábak, igazából vékonyak
  • a belső szerveik kialakultak ugyan, de még kisebbek, éretlenek, így nem működnek teljesen rendben
  • a bőrük vékony, látszódnak a vénák, ezért jóval rózsaszínesebbek, mint az időre született társaik. Zsírréteg még nem alakult ki mindenhol, illetve szőrösebbek lehetnek. Megfelelő hőmérséklet szükséges Nekik, ezért teszik őket inkubátorba.
  • a májműködés éretlensége miatt gyakran alakul ki sárgaság
  • vérzékenyebbek
  • a tüdejük éretlen, sajnos gyakori a légzészavar, oxigén pótlásra szorulnak, szívverésük gyorsabb
  • hajlamosak fertőzéseket elkapni
  • a 32-34. hét előtt még nem alakul ki a szopóreflex, a fiatalabb babáknál még a nyelés sem, így sokszor szondán táplálják őket. Anyatejjel vagy tápszerrel.
  • nem általános, de nagy számban van veleszületett fejlődési rendellenesség, idegrendszeri károsodás
  • nagy számban korai fejlesztés szükséges

 

Nálunk majdnem az összes fentebb felsorolt tünet megvolt. Vékonyak voltak, kis csirkelábuk volt, látni lehetett a vénákat a bőrükön keresztül, és iszonyatosan szőrösek voltak! Sokáig féltem, hogy nem fog elmúlni! Úgy képzeljétek el, hogy még a homlokuk is szőrös volt. Lanának kellett a sárgulás miatt kék fény, Borónál ez nem merült fel. Illetve az első napokban Mindketten kaptak oxigén pótlást. A tüdő éretlenségére hivatkozva én már korán megkaptam az első tüdőérlelő injekciót, de másodikat csak a szülés előtt. Ikervárandósságnál jó esetben megkapod ezeket, akinél viszont nem lehet előre tudni a korszülést, Ő nem valószínű, hogy hozzájut. A lányokat is etették szondával, tudom, hogy nem fájt Nekik, de azért nem volt jó látni, hogy állandóan ott lóg az orrukból az a cső. Sokáig bent volt Nekik, úgy emlékszem csak a 3. héten vették ki, amikor már tudtak cumisüvegből enni rendesen. Korai fejlesztésre jártunk, írtam is róla Nektek, mi a Dévény-módszert választottuk. Hála Istennek, nem volt Nekik veleszületett fejlődési rendellenesség.

Mi okozhatja a koraszülést?

  • a legnagyobb rizikófaktor az ikervárandósság
  • nemi betegségek, felszálló hüvelyi fertőzés, rossz szociális körülmény, anya krónikus betegsége (magas vérnyomás, veseprobléma, cukorbetegség, epilepszia, méh rendellenes fejlődése, mióma)
  • dohányzás, alkoholfogyasztás, droghasználat
  • várandósságot megelőző abortuszok, vetélések
  • stresszhelyzetek, méhlepény rosszul tapad, leválik
  • kismama alultáplált, kiszáradt, korábbi várandósságnál felmerült betegségek
  • előjelek: intenzív méhösszehúzódás, de nem szabad összekeverni a Braxton-Hicks kontrakcióval. Ez tulajdonképpen jóslófájás, de nem biztos, hogy a szülés is beindul! (rövid ideig tartó fájások, melyek rendszertelenek, nem tartósak, nem erődödnek, mozgásra vagy pihenésre elmúlnak) Ettől függetlenül az orvost kell tájékoztatni róla!

Amikor ezek a rizikófaktorokat ismerik az orvosok, akkor fel lehet készülni a koraszülésre. Viszont még mindig nagyon nagy százalékban sajnos soha nem derül ki, hogy mi volt az okozója egy korábban érkezett babának. Lehet egy teljesen egészséges, komplikáció mentes várandósság vége is koraszülés. Igazából nálunk az ikervárandósság miatt benne volt a pakliban. Ettől függetlenül, a szülés beindulására nem tudtak magyarázatot adni az orvosok. Nagyon hamar és nagyon gyorsan lettek fájásaim azon a reggelen.

A végére hagytam a legnehezebb részt. A lelki sérüléseket. Igen, így, többes számban, mert nem csak a babának okozhat ez hosszabb távon károkat, hanem a koraanyukának szintén. Illetve az apákat se hagyjuk ki! Inkább írom, hogy a szülőket.

Babák, akiket nem vehetett fel az édesanyjuk, amikor megszülettek, hetekig inkubátorban fekszenek, minimális testkontaktussal. Illetve nálunk, ikreseknél, 6-8 hónapig együtt a pocakban a testvérével és hirtelen elválasztják őket. Nem ismerjük meg ezeket az érzéseket sosem, nem tudjuk meg, hogy mit éltek át. Jó esetben elfelejtik. Azt viszont tudjuk, hogy mi, koraanyukák mit éreztünk. Bizonytalanságot! Talán ez a legjobb szó rá. Illetve kétkedést, másokban, magunkban. Sajnos én is, sok nőtársamhoz hasonlóan nem kaptam semmilyen lelki támogatást (férjemen kívül természetesen) a kórházban. Nem volt pszichológus, szoptatási tanácsadó, védőnőt is ritkán láttam. Ettől függetlenül nagyon hálás vagyok az ott dolgozóknak, de sajnos még lenne mit fejleszteni, emberséget belevinni, érzelmi támogatást nyújtani. Én még azok közé sorolom magam, akiknek nem okozott túl mély sebeket a koraszülés, de így is sokszor úgy éreztem magyarázkodnom kell, hogy miért picik a lányok, miért csinálnak később bizonyos mozgásformákat, vagy egyszerűen rájuk néztek és azt mondták: koraszülöttek ugye? Mintha valami szitokszó lenne…pedig büszkének kell lennem és lennünk a mi kis hőseinkre!

Mindenképpen kérj segítséget, barátoktól, családtól, egészségügyesektől vagy a KORE-soktól!

Nem vagy egyedül!

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább

Miért vagyok a nőgyógyászati részlegen és nem anyás szobában?

Azzal kezdem ezt a részt, hogy sokáig, hónapokig nem tudtam leírni, ami történt. Ahányszor hozzákezdtem rám tört a sírás és a félelem, talán most már eltelt hosszú idő az óta, de elfelejteni sosem fogom…nem is tehetem! 

Az őrzőben rajtam kívül még 4 idősebb hölgy volt, és két nővér. Engem a fal mellé toltak, férjem felhozta a cuccaim, majd gyors köszönés, illetve mondtam Neki, hogy menjen le megnézni a lányokat, mert mondták, hogy lehet. Nem mozoghattam még 6 órán keresztül. Kaptam has lenyomót és próbáltam pihenni. Kisebb nagyobb sikerrel hol fent voltam, hol aludtam. Kezemre rá volt kötve egy vérnyomásmérő, ami körülbelül fél óránként beindult, így ilyen szakaszokban tudtam pihenni. Hajnalban a nővér jött, hogy fel kell kelni és visz megmosdatni, illetve mondta, hogy a doki üzeni, hogy a lányok remekül vannak. A mosdatás nem ment egyszerűen, furcsa volt, hogy még van valamekkora hasam, de a gyerekek nincsenek bennem, ezt nem lehet elmondani milyen érzés, utána még napokig, hetekig mozognak a belső szervek, hogy visszatérjenek eredeti helyükre, rideg, nagyon rideg. Azt el kell mondanom, hogy a két nővér nagyon kedves volt, nem csak velem, hanem az idős hölgyekkel szintén. Még szívószállal is itattak, mert nem szabadott felülnöm. Nekem biztosan nem lenne ehhez türelmem, elhivatottság kell hozzá. 

Reggel volt, semmit nem tudtam a csajokról az orvosoktól, még hajnalban telefonon beszéltem férjemmel, hogy mi volt este. Mondtam Neki, hogy a doki éjjel azt üzente, hogy a lányok most már remekül vannak. Ekkor mondta el, hogy mi is történt.

Blankát újra kellett éleszteni…4 percig csinálták a szívmasszázst.

Majdnem elveszítettük…Már a lányok velünk vannak, de még most is könnybe lábad a szemem, ha erre gondolok. Pedig ott fel sem fogtam, még én nyugtattam a férjem. Reggeli vizit után át kellett költöznöm egy másik szobába és közölték, hogy addig nem mehetek a gyerekekhez, amíg nincs kísérőm. Tájékoztattak, hogy nem is akármikor lehet lemenni a PIC-re, (Perinatális Intenzív Centrum rövidítése, ide kerülnek azok a babák, akik koraszülöttek, illetve valamilyen probléma merült fel a szülésnél) hanem csak bizonyos időközönként, 8:15, 11:15, 14:15, 17:15, 20:15, így a reggeliről le is késtünk :(

Akkor ott nem is gondoltam bele, hogy hol vannak a gyerekek. Nehéz ezt leírni, de nem tudatosult bennem, hogy miért is nem lehetnek velem, miért vagyok a nőgyógyászati részlegen és nem anyás szobában. Ez sokkal később, talán egy éves koruk körül tisztult ki, hogy akkor mi is történt ott…

Amennyiben van kedved, kövess Facebookon is, ott sok érdekes képet, videót és bensőségesebb tartalmat is találhatsz!

A Linkeknél, Facebook-ra kattintva megtalálod az oldalam!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább

Apa visszaemlékezése:Ketten sírtak a vállamon...

A következő bejezésben drága férjem visszaemlékezésit olvashatjátok. Ezek azok a gondolatok, amiket nőként, anyaként nem tudunk átélni és átérezni, de kell beszélni róla, kell a támogatás! Igenis nagyon fontos az apák érzéseivel foglalkozni, mert Ők is csak kiegyensúlyozottan tudnak az újdonsült anyukák mellett lenni! 

Mikor átöltöztem, ránéztem telefonomra. Rengeteg üzenet érkezett a korábbi "Szülünk!" bejegyzésemre. Az eleinte bíztató szólamok először érdeklődő, később egyre erőssebben aggódó formába váltak, szinte követelték, hogy jelezzek végre valamit. Ezt ott helyben meg is tettem, megköszöntem az aggódást, és leírtam, hogy komplikációval tarkítva, de végül világra jöttek gyermekeink.

A rengeteg várakozás és feszültség miatt fáradt voltam, de mivel ők éltek, így kifejezetten jó kedvem volt.

Mikor kiléptem a szülészet folyosójára, megszólalni sem tudtam, hirtelen két síró nő szaladt a karjaimba, majd együtt zokogtak a vállaimon. Judit anyukája és nővére. Gyorsan elmondtam nekik, hogy már minden rendben, majd röviden összefoglaltam a napot. Ők elmondták, hogy mielőtt kimentem, két nővért halottak menet közben beszélgetni a szülésről, és nem értették, hogy mit mondtak pontosan, hogy "az egyiket elvesztettük" vagy "az egyiket majdnem elvesztettük". Hát mit mondjak, kint is bent is jól megijesztettek minket a csajok!

Elbúcsúztunk, én mentem az őrzőbe, feleségem cuccait odavittem, mivel nem mehettem be, távolról intettünk egymásnak, majd mentem az alagsorba, ahol a koraszülött osztály található, hogy megnézzem a csajokat.

Akkor még nem tudtam, hogy a napom legnehezebb része még hátra van.

Amennyiben van kedved, kövess Facebookon is, ott sok érdekes képet, videót és bensőségesebb tartalmat is találhatsz!

A Linkeknél, Facebook-ra kattintva megtalálod az oldalam!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább