judystwins

blogavatar

Üdvözöllek kedves Olvasó! Örülök, hogy ellátogattál az oldalamra, ahol szeretném megosztani Veled várandósságomat és gyermekeim születését, növekedését, kisgyerekké válását. Remélem tetszeni fognak az írásaim! Jó szórakozást! Azt el kell mondanom, hogy a történet 2016 tavaszán kezdődött. Már egy ideje irogatok, de most szántam rá magam, hogy ezt közönség elé is tárjam. Nem vagyok egy író, nekem eredetileg eszembe sem jutott blogot írni, de drága férjem szerint ez nagyon jó ötlet, mindent meg tudunk örökíteni, illetve meg tudom osztani tapasztalataimat másokkal. Így nekiállok ennek a nemes feladatnak. Ikres szülők vagyunk, leszünk :)

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek

Feedek

Házasságra fel!

Múlt héten volt a házasság hete, bennem is megfogalmazódott sok minden ezzel kapcsolatban, fogadjátok ezt is szeretettel.

Tele volt erről minden média, nagyon helyesen, úgy gondolom. Miért is fontos erősíteni ezt a fajta elköteleződést? Azt tudom elmondani, hogy számomra miért fontos, hogy házasságban éljek.

Régen, nagyanyáink, nagyapáink azzal jöttek, hogy ugye megházasodtok, nem csak összeálltok, mint a lovak? Ismerős ez a mondás sokunknak. Frusztráló volt akkor, amikor arra vártunk, lányok, hogy a kiszemeltünk végre felhúzza azt a bizonyos gyűrűt az ujjunkra. Frusztráló lehetett a fiúknak is, akik esetleg még nem tudták elkötelezni magukat. Úgy gondolom, hogy egy házasságra tekinteni úgy, mint valami frusztráló dologra eleve nagyon rossz, abból nem sok jó sülhet ki.

Én is frusztrált voltam. 32 évesen mentem férjhez. Nem így terveztem, de egyáltalán nem bántam meg! Amikor elmúltam 25 éves, akkor kezdett mardosni belülről valami. Emlékszem sírtam a szülinapomon. Már jó pár éve együtt voltunk az akkori párommal, de kilátásban sem volt az eljegyzés. Végül én erőszakoltam ki valamit, amit nem is akart ő igazán, így, amikor jegygyűrű vételre mentünk volna, gyorsan visszakoztam, hogy majd inkább vegye meg ő, amikor úgy érzi. Nem érezte úgy. Amit természetesen most már nem bánok.

Vágytam arra, hogy valakivel összekössem az életem. Vágytam arra, hogy szeressek valakit, hogy szeressen valaki úgy, ahogy vagyok. Sőt én még arra is vágytam, hogy felvehessem a nevét a férjemnek! Azt szokta mondani a férjem, hogy kapcsolatfüggő vagyok. Lehet. Vagyis biztosan így van, de hála Istennek ő nagyon is élvezi ezt a helyzetet. Ő szereti, hogy ilyen vagyok, azt szereti, amilyen vagyok!

Miért nem akarnak elköteleződni mostanában a párok? Direkt nem fiatalokat írok, mert ez nem csak arra a korosztályra jellemző. Én úgy gondolom, hogy azért mert félnek felelősséget vállalni. Amikor nincs az a bizonyos „papír”, mindig ott a lehetőség a kiszállásra. Aztán jönnek azok a párok, akik azt hangoztatják, hogy a házasság nélkül is szeretik egymást, minek akkor? Azért, mert így lehettek egységben. A Jóisten saját képmására teremtett bennünket, férfinak és nőnek, egymásnak. Jézus így utal erre: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy test lesz”.

Saját kép, az igen fontos pillanatról!

Miért fontos egységet alkotni? Nekem azért, mert így tudunk kiállni egymásért az életben akkor is, ha éppen nem a legkönnyebb időszakokat éljük meg. Nem az fordul meg a fejemben, és a férjemében sem, hogy akkor inkább kilépek, itt hagyok mindent. Amikor problémánk is adódik, közösen át tudjuk beszélni, Ő is és én is beleteszek valamit a megoldás érdekében. Nincsen semmilyen virtuális kockás füzet, amiben a másik hibáit, sérelmeinket vezetjük fel, hanem kommunikálunk, megbeszéljük a problémákat. Ugyanígy van az örömmel és boldogsággal, azt is együtt, közösen éljük meg. Nem az egyéni érdekek húzódnak a háttérben, hanem az, hogy boldoggá tegyem a másikat. Ez az egység a házasság szentségében tud kiteljesedni.

Mindig egymás kezét fogva!

Kettő történetet szeretnék megosztani Veletek. Egyik nap egy szalonban a következő beszélgetés fültanúja voltam. A fiatal lány, körülbelül 25 éves, éppen azt ecsetelte, hogy ő biztosan nem akar még gyereket, nem akar elköteleződni, hanem bulizni akar, utazni, nem akarja elrontani a húszas éveit. Mert aztán, amikor megszületik a gyerek, akkor minden más háttérbe szorul, a gyerekre kell költeni mindent.

Annyira le voltam döbbenve a hallottakon, meg sem tudtam szólalni. Pedig kellett volna, mert szerintem, ez a fajta gondolkodás vezethet oda, hogy majd harminc egynéhány évesen nem tud teherbe esni, ha lesz egyáltalán valaki mellette. 

Ott tartunk, hogy a gyerekre akadályként tekintünk. Mintha a gyerek mellett nem tudnánk teljes életet élni. A baráti körömben van egy házaspár, akik a kezdetektől magukkal viszik a gyereküket a külföldi nyaralásokra is. Természetesen kettesben is töltenek időt, de a gyermek nem akadályozza meg őket abban, hogy világot lássanak. Úgy gondolom, hozzáállás kérdése. Rajtunk múlik, hogy pozitívan vagy negatívan viszonyulunk a házassághoz és gyermekvállaláshoz.

A másik, ami sokszor eszembe jut, egy már házasságban élő nő, amikor megkérdeztem tőle mit jelent neki a házasság, akkor azt mondta, hogy kompromisszum. Emlékszem, azt mondtam rá, hogy akkor én sose megyek férjhez. A kompromisszum megalkuvást jelent, feladom magam. Pedig nagyon nem ezt kéne, hogy jelentse. Lehet kompromisszumot kötni bizonyos esetekben, szituációkban, de ne ez jellemezze kapcsolatunkat.

Nekem a házasság hozzátartozást jelent. Hozzátartozom valakihez, akit szeretek, aki viszontszeret. Lehet azt mondani, hogy papír ide-oda, mert a lényeg úgy is az, hogy Isten előtt egymásnak hűséget fogadtunk. Rajtunk múlik, hogy tényleg örökké tart-e! Ne csak ezen a héten, hanem minden nap ünnepeljük ezt az egységet!

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

 

Tovább

Hiába ikrek, nem ugyanaz a két gyerek!

Most már egyre nehezebb visszagondolni, hogy mi is történt 2018 nyarán. Volt, hogy jegyzeteltem naptárba, előre megírtam bizonyos történéseket, de most kicsit meg vagyok lőve. El is határoztam, hogy megpróbálom összefoglalni negyedévre, hogy mik történtek, mert akkor talán végre utol érem magunkat, és tudok írni a sok-sok újdonságról, amik történnek velünk mostanában.

Egyre inkább alakult ki a kis személyiségük. Nem azt mondom, hogy nehéz volt elfogadni ezt, mert nem ez a lényeg, hanem a folyamatos tudatosítás, hogy véletlenül se hasonlítsam össze őket. Ez nem csak ikreseknél fordul elő, hanem különböző korú gyerekeknél. Olyanokat várunk el, amire lehet az egyik képes, de a másik még nem. És ezt lekommunikálni is nehéz. Mondok egy példát. Lana előbb megtanult csattogtatni a nyelvével, Boró próbálkozott, de nem ment neki. Pár héttel később persze már sikerült a mutatvány, de addig sokszor kérdezte, hogy miért nem tudja. Ekkor mi a jó válasz? Én megnyugtattam, hogy ő is meg fogja tanulni, gyakorolni kell, ne adja fel. Ami nehéz, hogy ne mondjak olyat, hogy nézd, már a tesó levette a cipőjét, te még nem, ő már felöltözött/levetkőzött/elpakolt, te meg még nem. Ezek nagyon bele tudnak ivódni a tudatukba, nem is gondolnánk. Higgyétek el nekem, tapasztalatból tudom sajnos…

Kanyarodjunk vissza picit a nyárra. Írni fogok a szobatisztaságról, de különösebben nem részletezem, mert itt és itt írtam róla Nektek. Volt pár nap júniusban, amikor rosszabbra fordult az idő, így első ízben meglátogattunk egy játszóházat itt Fehérváron. Az az igazság, hogy se előtte, se utána nem voltunk direktbe játszóházban. Na, nem azért, mert annyira rossz lett volna, csak inkább a szabadban szeretnek lenni, ha meg rosszabb az idő, Ők most már, de tényleg mostanra gondolok, nagyon jól el tudnak lenni itthon is. Nagyon élvezték természetesen, azért inkább a kisebbeknek fenntartott részben voltak. Olyanok a lányok, hogy szeretnek előbb feltérképezni mindent, jól megnézik maguknak. Én csak bámulászásnak hívom, mert teljesen le tudnak fagyni olyankor. Szóval, ennek a bámulászásnak a következtében sok játékot ki sem próbáltak, mert délelőtt mentünk, ebédre itthon akartunk lenni.

Leginkább az utcára szerettek kimenni. Vittük Bosco-t, a motorokat vagy csak sétáltunk. Mindenhova bemásztak, felmásztak. Kicsit falusi érzés a mi utcánkban lenni, mert ide tényleg az kanyarodik be, aki itt lakik. A lányoknak kezdett csajos lenni a haja. Így megpróbáltam egy kis csicsát beletenni, aminek nem nagyon örültek. Azt gondolom, ezzel egy kicsit elkéstem, hamarabb kellett volna megszerettetnem Velük a gumikat, csatokat. Bár most, hogy elmúltak három évesek, Lana kifejezetten szereti, ha befonom a haját. Visszatekintve akkor is úgy gondolom, kicsit előbb kell ezzel próbálkozni.

Elmúltak másfél évesek, de még nem mertük otthagyni Őket a nagyszülőknél. Sok meló volt Velük még mindig, így a második házassági évfordulónkat egy ebéddel ünnepeltük meg kettesben. Ez is óriási szó volt már. Eddig nem is volt igazán erre lehetőségünk. Azért elmondom, hogy hamarosan elérkezett az idő, amikor egy estére a nagyszülőkhöz vittük Őket. Nekik és nekünk is kellett már. Pontosan szeptemberben történt meg, de erről majd később mesélek.

Eljött a nyaralás! Végre! Azt mondják, hogy szülőnek ez mindegy, mert „csak” máshol vigyáz a gyerekre. Nem értek ezzel teljesen egyet, mert igenis lehet kikapcsolódás nekünk is, persze, ha hagyjuk. Értem én ez alatt, hogy nem stresszelünk feleslegesen. Ami nekem még nem igazán ment akkor (sem). Most éppen az volt a „gondom”, hogy a délutáni alvást miként is oldjuk meg.

Délutáni (nem)alvás:

Nyaralni ismét Alsópáhokra mentünk. A hely még mindig varázslatos, kaják és játékok vannak dögivel. Most már a lányok is ki tudták próbálni a játszószobákat, mertek csúszdázni, a medencében is jobban elvoltak. Amire rá kellett jönnünk, hogy a délutáni alvásra így is, úgy is vissza kell menni a szobába, mert máshol nem hajlandóak elaludni. Babakocsiba már nem férnek el rendesen, állandóan felülnek benne, a medencetérben zaj van, minden sokkal érdekesebb ott. Volt, hogy a tv szobában elaludtak (persze nem ment a tv, de ott be lehetett csukni az ajtót, külön járókában tudtak pihenni) a végén viszont a szoba lett a megoldás. Egyébként nagyon élvezték már a medencéket, főleg a kintit, ahol lehetett csúszdázni is, játszani a kis vízben. A nagyobban pedig úszógumival simán elvoltak.

Nyár végén már nem mentünk máshova nyaralni, viszont apa szabadsága alatt majd minden nap lementünk a Balatonra. Imádták a lányok! Addigra már nagyon magabiztosan használták az úszógumikat, pörögtek benne, ugráltak. 

Úszógumizás itthon​​​

Ezen a nyáron használtuk utoljára a babakocsit. Akkor is már csak a délutáni alvásokra. A lányok ekkor 20 hónaposak voltak. Több ok is volt, amiért áttértünk a délutáni alvásnál a kiságyra. Egyrészt nagyon lelógtak már a kocsiból, elaltatni nagyon nehéz volt benne Őket, mindig fel akartak ülni, ha meg nem csatoltam be az öveket, akkor attól féltem, hogy kiesnek, forgolódnak. Szóval elpakoltuk. Amit még megtanultak a nyáron, az a csak pohárból ivás. Persze van, hogy szopókás üvegből isznak, de itthon csak pohárból. Ezzel lehet kicsit meg voltam csúszva, de igazából nem számított. Július végétől pedig nemcsak tejitalt ittak este, hanem vacsoráztunk is, az esti tejital adagot visszavettem, de még igényelték cumisüvegből lefekvés előtt. Ez volt, amit legkésőbb hagytunk el, rá egy évre. Akkor pedig teljesen zökkenőmentesen sikerült. A kettő év felé tartva most már tényleg kis emberpalánták lettek, önálló akarattal, személyiséggel. Rá kellett jönnöm, hiába ikrek, nem ugyanaz a két gyerek!

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább

Egy anya, Adventkor is anya

Itt az Adventi időszak, bár az időjárás nem ezt mutatja, de mégis elérkezett az év vége, december. A napokban sokat járt az eszemben ez a téma, így most, hogy van egy kis időm, le is írom. Általában ilyenkor megnyugszom, tudok a további dolgokra gondolni. Addig viszont, feszít belülről valami, mint egy kis manó, hogy írj! Szóval, Advent.

A média tele van azzal, hogy próbálj meg több időt szánni a családra, magadra, lassulj le, nem az ajándék, az ételek mennyisége fontos. Persze. Sok-sok közhely, amiket elégszer mondogatunk, akkor beválik? Nálatok volt már ilyen? Én ilyenkor még inkább fel tudom idegesíteni magam. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem értenék egyet vele, de akkor is el fogom végezni a „feladatomat”. Azt meg fogom tenni, amit előre elterveztem, természetesen beütemezve. Ami még mindig felborulhat…viszont legalább volt egy tervem.

Visszagondolok az elmúlt négy Adventre, amióta a lányok megszülettek. Az első alkalomkor még kórházban voltak. December 16-án jöhettek haza, akkor meg már nagyon közel volt a Szenteste. Emlékszem, amíg Ők bent voltak a kórházban, egyszer kimentünk az Adventi vásárba. Folyamatosan lelkiismeret-furdalásom volt. A szemeim állandóan azt fürkészték, hogy meglát-e bennünket valaki, mit is gondolnak rólunk az emberek, hogy itt merészelünk lenni, nem pedig a kórház folyosóján várakozni. Természetesen találkoztunk ismerősökkel, meg is kérdezték, hogy mi van a gyerekekkel…rossz érzés volt nagyon. Most is az lenne, de ettől függetlenül kellett a kikapcsolódás is, mert biztosan hamar befordultam volna, ha nem tudok legalább pár órára elszakadni. Ennek ellenére, gyors körbenézés után már a kocsival a kórház felé tartottunk.

A többi Adventben lelkesen készültem a Karácsonyra. Mert ez (is) egy anya dolga. Úgy gondolom bármennyire is igyekszünk magunkat álltatni, akkor is meg fogjuk a negyedik, és ötödik féle süteményt sütni, a két-három féle étel az asztalra fog kerülni. Azért, mert ilyenek vagyunk, gondoskodók. Szeretjük látni a gyermekeink, férjeink, családtagjaink arcán a boldogságot, a biztonságérzetet, melyet sugárzunk feléjük. Igaz, fáradtan, de örömmel nyúlunk el utána a kanapén pihenni.

Nem tudom, Te miként gondolsz erre, de engem inkább már az frusztrál, hogy mindenhonnan azt nyomatják, hogy törődj magaddal. Ami persze fontos is, de már lassan úgy érzem, hogy ne csináljak semmit, mert akkor nem pihentem, nem foglalkoztam magammal. Mintha az lenne a baj, hogy sütünk, főzünk, készülődünk. Biztos vannak olyanok, akik ebben az időben inkább elutaznak valahova, wellnesseznek, vagy megengedhetik maguknak, hogy meleg helyre elrepüljenek. Őket megértjük, szerintem értsük meg azokat is, akiknek szükségük van ezekben a napokban a sürgésre-forgásra a konyhában, a lakásban. Mennyire jó érzés a gyertyafény mellett, kivilágított ablak alatt mézeskalácsot sütni a gyerekekkel! Amikor nem az számít, hogy milyen lesz, hanem, hogy együtt készülnek a finomságok. Próbáljunk meg inkább úgy foglalkozni magunkkal, hogy nem ítélkezünk mások felett, elfogadjuk, hogy más-más szükséglet mozgat Bennünket, illetve próbáljunk meg segíteni az arra rászorulóknak.

Tavalyi készülődés

Gyermekeinknek jó, ha látják, a szüleik adakoznak, önzetlenek valamiben. Ez az adakozás nem feltétlenül jelent pénzbeli segítség nyújtást. Sokan sajnos nem tudják még azt az élményt sem átélni, hogy egy fajta süteményt tegyenek az asztalra. Úgy gondolom, ha már a médiából halljuk azt, hogy törődj többet magaddal, halljuk meg azt is, hogy törődjünk másokkal. Több szervezetet tudunk támogatni azzal, ha csak egy-két tartós élelmiszerből eggyel többet vásárolunk, majd átadjuk. A helyi templomokban minden évben ilyenkor gyűjtést szerveznek, ahol a közösség tagjaihoz kerülnek a csomagok. Akár egy-egy sms-t is lehet küldeni ilyenkor, amivel támogatunk alapítványokat. A lényeg, hogy adjunk, adjunk magunkból valamit, akár az időnket. Családnak, barátoknak, ismerősöknek, ismeretleneknek! Higgyétek el, milliószor több fog visszahullani Rád, ha így cselekszel!

Áldott, békés, boldog Karácsonyt kívánok Mindenkinek!

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább

Tele a pocak

Az előző bejegyzéseimben kiveséztem a szobatisztaság kialakulását nálunk. Lányok este még mindig pelusban, de többször előfordul már, hogy szárazan ébrednek. Nagyon szoktak neki örül, ahogy én is.

Visszatérve, még 2018. májusról írtam Nektek, remélem emlékeztek rá! Ahogy jó idő lett, egyre többet voltunk a levegőn. Játszótéren, az utcán sétálni, motorozni, Boscoval, apával. Napközben volt ugyebár segítségem, így azért könnyebb volt ezt kivitelezni. Igazán egyedül elmenni Velük valahova két éves koruk után mertem. Addigra azért már beszéltek annyira, hogy én is megértsem Őket, illetve Ők is jobban tudtak rám figyelni. Az első igazi családi programozás a májusi gyereknap volt 2018-ban. Azért mondom, hogy igazi, mert itt már a lányok is be tudtak kapcsolódni a programba, nem csak bámulásztak, hanem kipróbálták a játékokat, beleültek a véka hintába, kirakóztak fajátékokkal. Még így is a gyereknapnak kisebb része szólt Nekik, de úgy vettük észre, hogy azokkal nagyon jól elvoltak.

Arról már érintőlegesen beszéltem nektek, több bejegyzésemben is, hogy hívők vagyunk, templomba járók. Számunkra ez nagyon fontos, így a lányokat pici babakoruk óta vittük a vasárnapi misére. Nem lehet azt mondani, hogy szokványos a szertartás, ez egy gyerekbarát gyülekezet, a miséhez hozzá tartoznak a gyerek hangok. Első időkben kiválóan tudtak aludni rajta, annak ellenére, hogy szólt az orgona, illetve anya a csodálatos hangján énekelt mellettük. Később pedig már be is kapcsolódtak a szertartásba. Gyermekek gyertyalángként „világítanak” az evangélium olvasása közben, illetve Úrfelmutatáskor a ministránsokkal együtt csengethetnek. Úgy gondolom, ezzel közelebb hozzák a gyermekeket az egyházhoz, valláshoz. Persze a gyertyázásba és csengetésbe csak később kapcsolódtak bele, amikor Ők elkezdtek érdeklődni utána, mi semmit sem erőltettünk rájuk. Most meg már nagyon élvezik, hogy csinálhatják.

Hó végén meglátogattuk a védőnőt. Másfél éves státuszra kellett menni. Nagyon jó helyzetben voltunk és vagyunk, mert a védőnőnk legtöbb esetben kijön hozzánk, megkönnyítve így az életünket. Viszont most én szerettem volna, hogy meglátogassuk, mert nem tudtuk igazán lemérni a magasságukat, állandóan izegtek, mozogtak. Váróban élvezték a sok játékot, a vizsgálatot már nem annyira. Pedig semmi különleges nem történt, de mégsem érezték magukat komfortosan. A nagy ijedtségre másnap el is mentünk játszóterezni barátnőmékkel. Lányok élvezték, bár együtt nem igazán játszottak a gyerekek. Még kicsit voltak hozzá, inkább egyedül fedezték fel a mászókát, minden játékkal szerettek volna játszani, mindennel egy picit.

Védőnőnél a váróban

Június elején nagyon meleg volt. Felállítottuk a medencéket, egy kisebbet és egy nagyobbat. Picikében csak a lányok pancsolhattak, nagyban már mi is. A közelünkben volt egy fagyizó, közeli sétára tőlünk. Az első pár alkalommal még nem adtunk fagyit a lányoknak, csak almalevet kaptak, vagy rolettit. Aztán egyik alkalommal engedtem, hogy belekóstoljanak az én fagyimba. Persze ízlett Nekik, de nem akartuk túlzásba vinni, így egyelőre ennyibe is maradt a fagyizás.

Fagyi, evés, akkor kicsit a hozzátáplálásról. Ott tartottunk, hogy már mindent ettek a lányok, amit másfél évesen lehet, kicsit többet is, mert ugye a gombát én már hamarabb adtam Nekik, nem nagy mennyiségben, de már kóstolták. Egyre többször próbáltak egyedül enni. Bármennyire is maszatolós, macerás meló, akkor is hagyni kell Őket kibontakozni. Miként tanulnák meg, hogyan is kell enni? Mert ez is nagy feladat ám. Meg kell fogni a kanalat, a szájukhoz kell emelni, úgy, hogy ne essen le róla az összes étel. A főztöm 90 %-át megették, bár így is voltak olyan napok, amikor nem ették meg azt, amit másikor igen, vagy megették azt, amit addig nem. Minden nap főztem, azt akartam, hogy ne üveges kaján éljenek, illetve ne készételeket kelljen eléjük raknom. Sokszor a sírás kerülgetett, sokszor sírtam is, ha egy-egy étel nem kellett, amikor azzal „vacakoltam” egész délelőtt. Már egyáltalán nem pürésítettem semmit, csak kisebb darabokra vágtam, bár fogak még mindig nem igen voltak. Üveges kaját már egyáltalán nem adtam, addig se nagyon, de azért volt tartalékban itthon. Az utolsó darabokat már odaadtam barátnőméknek, ahol a második gyermeknél kezdődött lassan a hozzátáplálás. Úgy gondolom, hogy a kitartásomnak köszönhető, hogy a lányok a mai napig jól esznek, és mindent megkóstolnak. Persze most már mondják, hogy mi ízlik, mi az, ami nem. A lényeg akkor is az, hogy nincsenek rossz viszonyban az étellel, nincsen súlyproblémánk, koruknak megfelelően fejlődnek. Nem kellett attól tartanom, hogy az óvodában nem fognak enni, sőt duplán uzsiznak hétköznap, ott is és itthon is. Szóval azt tudom mondani, hogy kitartás és türelem! Meghozza a gyümölcsét!

Egy jó tipp, ami nálunk, ami bevált, a kezdetektől így tettünk, hogy az utolsó falatnál, bármi is legyen az, mondtuk, hogy utolsó. A mai napig tudják, ha ezt mondjuk, akkor az tényleg az utolsó, utána nem kapnak többet az adott ételből, innivalóból. Így a dackorszakban is el tudom mondani, hogy elfogadják, amikor ezt mondjuk, néha persze bepróbálkoznak, nem sok sikerrel. A fontos, hogy mi, szülők tartsuk magunkat az elveinkhez, ha egyszer is engedünk, akkor nem fogják érteni a jelentőségét. Szóval, én ajánlom ennek a bevezetését, vagy valami ehhez hasonlóét, mert nagyon jól lehet elkerülni a felesleges hisztiket!

Tippek a hozzátápláláshoz, ami nekem is óriási segítség volt ManóMenü, Ambrus Éva oldala!

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább

Bilipara folytatódik

Betegség esetén visszaesések voltak, télen pedig nem erőltettem a kinti pelus nélküliséget

A második szülinapjuk környékén már átálltunk a bugyi pelenkára. Nekem könnyebb volt ezt kezelni. Kicsit hasonlít a normál bugyihoz, úgy gondoltam, ez egy újabb lépcsőfok a szobatisztaság felé. Folyamatosan tartottuk a reggeli és esti pisilést a bilibe. Ezt egy idő után kiegészítettük azzal, hogy a délutáni alvás után is ráültettük Őket a bilire. Akkor is sikerült elérni a célt, volt sikerélményük. Ez is annyira nehéz volt számomra, hogy egyik helyen azt olvassa az ember, hogy meg kell dicsérni a gyereket, ha sikerül, másik helyen pedig azt, hogy annyira ne dicsérgessük, mert ez egy fizikai szükséglet, amire egy idő után képes a gyerek, nem fogja érteni, hogy miért örömködünk annyira, hogy kijött az a kaki. Úgy gondolom, hogy valahol a középúton van az igazság. Először mindenképpen dicsérni kell, aztán, amikor már tényleg megy magától a dolog, értsd, már szól, hogy pisilni, kakilni kell, akkor természetesnek kell venni.

Egy idő után nem akarták a bilit. Nem értettem. Ismét agyaltam, hogy mi történhetett, de semmit sem találtam, ami okozhatta. Néha annyira elfajult, hogy sírás lett a vége, hogy nem akar pisilni menni…nem is erőltettem. Ekkor jött a wc szűkítő kipróbálása. Újdonság? Olyan jó lenne belelátni a fejükbe, hogy mi zajlik le Bennük. Mert persze minden szobatisztasággal foglalkozó oldal, könyv leírja, hogy mekkora traumákat okozhatunk azzal, ha nem megfelelően kezeljük a gyermek wc-hez való viszonyát. Annyira jó, nem? Persze ironikusan mondom ezt. Egy újabb stressz faktor, éppen most fogok maradandó károsodást okozni a gyerekemnek, ha bilire teszem, wc szűkítőre teszem, sehova se teszem….Ne mondja nekem senki, hogy nem jutnak ilyenek az eszetekbe, mert nem hiszem el.

Szeretik egymást nagyon! :) 2019. nyár

Nem megyek bele a pszichológiai fejtegetésekbe, hogy miért tolódott ki a szobatisztaság manapság, mert nem vagyok ennyire kompetens a témában. Viszont a környezetemet figyelve nagyon sokan a bölcsire bízták a megoldást. Majd ott úgy is szobatiszta lesz a gyerek, mert látja a többieket, a gondozók pedig támogatják Őket. Igen, a csoport húzhatja előre a gyermeket, de vissza is tarthatja. A lányok jártak napközibe egy ideig. Több okból sem váltak ott szobatisztává, talán az volt a fő ok, hogy nem voltak ott sokat, illetve az otthoni környezetet biztonságosabbnak érezhették. Na, nem azért, mert ott nem figyeltek rájuk, ez a biztonság inkább a nyugodtságot, a megszokottságot jelenti. Talán az is bennem volt, hogy nem akarok lemaradni arról, hogy elhagyják a pelenkát. A lányok egyébként produkáltak olyan helyzeteket a napköziben, amiket otthon sosem, például bekakiltak délutáni alváskor. Ezt már baba koruk óta nem tették, talán ezért is gondoltam, hogy otthon könnyebben fog menni majd.

Időben haladunk előre, most nem követem a blogot, szobatisztaság kérdéskörét fejtegetem csak. Egyre több alkalommal kérték a bugyit. Attól függetlenül, hogy nem szóltak, hogy wc-re kéne menni. Valahogy úgy voltam vele, ha kérik, akkor miért ne adnám rájuk? Persze többet kellett mosni, felmosni. Itt leragadtunk. Több hónapon keresztül így ment, nem volt nagyon visszalépés se, de előre se haladtunk. Sok minden történt velünk persze közben, amiket figyelembe kellett volna vennem, de ezt is csak visszagondolva tudom kijelenteni. Ezen kívül sokat beszélgettünk erről férjemmel, leginkább ezen a nyáron. Amire nem figyeltem, az a beszéd. Pedig abban óriásit fejlődtek! Két évesen már mondták a verseket, énekeltek hosszabb dalokat. Megjegyeztek olyanokat, amiket hónapokkal korábban énekeltem Nekik, és egyszer csak maguktól elkezdték mondogatni. Nagyon ügyesek voltak. Az alapszíneket tudták, elszámoltak 10-ig, sőt angol kifejezéseket, dalokat is tudtak (a napköziben tanulták). Ezeket is hozzá kellett volna vennem a fejlődésükhöz. Nem szabad egyoldalúan kezelni Őket. Fejlődtek a beszédben, a szobatisztaság pedig kicsit pangott. Túl sokat vártam Tőlük. Miért annyira nehéz értékelni azt, ami éppen van? Miért azt emeljük ki, ami nincs, amiben hiányt szenvedünk? Miért nehéz a pozitív dolgokra figyelni? Ezt az élet minden területére ki lehet vetíteni sajnos….utólag könnyű ezt mondani, tudom. Ennek ellenére, ha észrevesszük ezeket, akkor tanuljunk belőle, nehéz tudom, nekem is az.

2019. nyár. Tudtuk, hogy a lányok ősztől oviba fognak menni, mert jelentkeztünk. Nem akartam várni egy évet, okosak voltak, ki tudták fejezni magukat, ettek önállóan. Viszont a szobatisztaság még nem ment. Férjem mindig mondta, hogy van időnk, ne aggódjak már, hetek alatt sokat fejlődnek a lányok. Nehéz volt elhinni, mert ott lebegett előttem, hogy július közepén lesz egy műtétjük (mandula), ami akár erős visszaesést is okozhat, utána pedig olyan kevés az idő szeptemberig. Be kell vallanom magamnak is, hogy sokkal jobban kellett volna bíznom Bennük.

Június hónapban már minden délután pelus nélkül voltak. Volt, hogy szóltak, volt, hogy nem. Szerintem életemben nem mostam annyit kézzel, mint ebben az időszakban. A két gyerekre szerintem van vagy 50 bugyink. Egy ideig reggel még a kakiig megkapták a pelust, utána adtam rájuk csak bugyit. Aztán úgy voltam vele, hogy meg fogják szokni, hogy csak oda mehet a kaki. Így inkább bevállaltam azt, hogy többet mosok és bosszankodok, minthogy egy rossz szokást vegyenek fel, amivel később nagyobb gondunk lesz. Az idei nyaralás ebből a szempontból nagyon durva volt. Lana már itthon szépen szólt, hogy pisilni, kakilnia kell, Boró nem, ott pedig Mindketten gyártották a kakis bugyikat. Nehezen tudtam kikapcsolni, folyamatosan azt figyeltem, hogy mikor kerül a kaki a bugyiba. Persze volt, hogy sikerült elkapnom, és a bilibe vagy wc-be ment, de ez nagyon ritka volt. Kétségbe voltam esve. Mi lesz így velünk majd szeptemberben? Emlékszem, ovis beiratkozáson is sikerült egyiküknek bekakilni…jó híg is volt a kaki, hely pedig semmi, ahol tisztába tudtam volna tenni gyereket, mert nem erre vannak berendezkedve. Szóval, teljesen rágörcsöltem az egészre. Igen, nem kellett volna, mert, ahogy haza jöttünk a nyaralásból pár nap után Lana visszaállt, szólt. Boró még mindig nem. Voltak napok, hogy sírtam már, annyira rá voltam kattanva a dologra. Hülyeség, tudom most már, mert ezek után, tényleg észre sem vettem, de Boró elkezdett szólni, bár volt egy bekakilás utáni alaklom, amikor rám nézett és azt mondta, hogy legközelebb szólok. Így volt! Nem mondom, hogy nem volt utána egy-két baleset, de elenyésző. Nyár végére szobatiszták lettek a lányok. Ágytiszták még nem. Nem is erőltetem ezt, még mindig nincsenek három évesek se, tanultam a „hibáimból”, hagyok időt Nekik a beérésre. Azt tudom mondani, ha még lesz gyermekem, akkor sokkal nagyobb bizalommal fordulok majd felé ebben a kérdésben!

Rájön az ember, hogy felesleges siettetni az időt, mert figyelmünk elkalandozhat, nem tudjuk megélni a jelen boldog pillanatait.

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább

Már szobatiszták? Hát, persze...

Be kell látnom, hogy most már így lesz, legalábbis egy darabig. Nem fogok tudni annyira sűrűn írni, mint szeretném. Az elmúlt másfél hónapból a lányok összesen, ha három hetet mentek oviba. Nem szabad már ezen is görcsölnöm, bármennyire is rossz volt nézni, hogy egyik betegségből a másikba estek. Leginkább Boróka, aki képes mindent elkapni, nehezen is vészeli át, míg Lanuskán annyira nem fognak a bacilusok. Boró, ha csinál valamit, akkor azt teljes erőből, legyen az a hiszti, legyen az a betegség. A hasmenéses vírus után egy „jó kis” bronchitist sikerült elkapnia, ami Nála azt jelenti, hogy képes hányásig köhögni. Túl vagyunk rajta, a héten már szépen mentek az oviba. Most már csak mi, szülők vagyunk betegek, de ez is egy olyan dolog, amit el kell fogadnom…mindent megkapunk a gyerekektől, ha akarjuk, ha nem :)

A legutóbbi bejegyzésemben már érintettem a bilizés kérdését. Erről akartam írni Nektek, miként is éltük meg ezt. Ismét csak dorgálom magam, hogy sokkal több információt kellett volna lejegyeznem, mert most a képeket nézegetve próbálom összerakni a mikorokat. Az első lépés az volt, hogy a védőnővel egyeztetve elkezdtük az esti fürdetés előtt bilit elővenni, ráültetni Őket. Azt mondta, és nagyon is igaza volt, hogy amíg ülnek, megengedjük a fürdővizet és az segít beindítani. Így is lett, szépen bele is ment a pisi a bilibe. Ezek után reggel is elővettük a bilit, a mosakodás közbeni vízfolyást kihasználva. Ez így jó ideig meg is maradt. Nem siettettem, ennek ellenére mégis ott volt bennem, hogy na, csináljuk, legyen valami. Szinte feladatként éltem meg, hogy megtanítsam a lányoknak a szobatisztaságot. A nyári meleget kihasználva sokat voltak pelus nélkül, illetve az első bugyikat is beszereztem. Visszagondolva most már teljesen másként csinálnám . Most a rágörcsölésre gondolok, illetve nem siettetném az időt. Mennyire egyszerű most már így visszagondolva, tapasztalatokat szerezve. Akkor viszont minden jelet figyeltem, bosszankodtam olyan dolgokon, amiken nem tudtam változtatni, mert egyszerűen nem értek meg rá a gyerekek.

Lányokat körülbelül 18-20 hónapos korukban kezdte érdekelni, hogy mit is csinálunk a wc-n. El kell mondanom, hogy a házunkban kettő toalett van, az egyik a fürdőben (úgy vettük a házat, hogy ezen a wc-n szűkítő is volt), másik pedig egy különálló, kis wc-nek hívjuk. Mivel mindenhova követtek (követnek) a lánykák, így gyakran látták, amikor használtam a fürdőben lévőt. Mindent kommentáltam közben Nekik, megnézték milyen a produktum, élvezték, amikor lehúztam.

Jött valami belső nyomás, hogy itt a lehetőség nyáron (pedig két évesek sem voltak), kezdjük el a pelus levételét. Ezeket egyelőre a házban nem csináltuk, csak a kertben. Arra minden esetre jó volt, hogy kiderüljön, nem annyira buli meztelenül a homokban játszani….hála Istennek, annyira már tudtak beszélni, hogy Boró el tudta mondani, hogy fáj a nunija. Belement a homok…szóval tanulópénz, nem szabad pucérkodni a homokozóban!

2018. nyár

Lapoztam a szakirodalmakat, meg az internetet. Meglepő egyébként, ha utánanéztek Ti is, hogy régebben sokkal hamarabb szobatiszták lettek a gyerekek, mint manapság. Míg a 80-as években már kettő éves korban szobatiszták lettek a picik, mostanra kitolódik 3 éves korra. Sőt izgulunk (én is így voltam), hogy óvoda előtt szobatiszták legyenek. Kérdés az, hogy segítenek-e a szakirodalmak, az internet? A túl sok információ, a sok „vélemény”, csak úgy zúdul ránk mindenhonnan. Vannak a bezzeg anyukák ugyebár, akiknek már két éves kor előtt szoba- és ágytiszta a gyermeke, illetve vannak anyukák, akik még 3-4 éves korban is küzdenek. Megmondom őszintén Nektek, engem inkább frusztrál a sok információ. Nem segít elhatározásra jutni, mert önkéntelenül is hasonlítjuk magunkat másokhoz, legyen az idegen vagy közeli hozzátartozó. Én is így voltam, sőt! Sokszor most is, nagyon nehéz levetkőzni ezeket a rossz beidegződéseket. Azt el kell mondanom, hogy ettől nem vagy Te sem, én sem rosszabb anya. Férjemet idézem, hogy a gyerekek sokkal rugalmasabbak, mint ahogy azt gondolnánk. Szélsőséges eseteket most nem szeretném firtatni, azok mindig vannak. Szóval, én inkább görcsöltem, minthogy örültem volna a kis lépéseknek. Többet vártam el a lányoktól, mint amire képesek voltak akkor. Előfordult már tavaly nyáron, hogy szólt Lana, hogy kakilnia kell, de ez még nem jelentette azt, hogy innentől kezdve minden egyes nagy wc-zés a bilibe sikerült volna! Egyáltalán nem így volt....

Folytatása következik. Nem akartam Rátok zúdítani egy kisregényt egyszerre! :)

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább

Sz@ros ügyek...

Annyira régen írtam már, hogy jó pár percnek el kellett telnie, hogy felvegyem újra a fonalat, hol is tartottam. Sok minden történt velünk a nyáron, az egyik legfontosabb dolgot elmeséltem Nektek a Facebook oldalamon. Ne aggódjatok, aki lemaradt esetleg, itt is el fogom mesélni majd, amikor időrendben oda érkezünk! Nem csigázlak annyira Benneteket, a lányoknak orrmandula, garatmandula és fülfelszúrásos műtétje volt. Igen, egyszerre mindkettő gyereknek. Nem volt egyszerű menet, de túl vagyunk rajta (remélem teljesen). Majd nyár végén még voltunk egyet nyaralni a Balatonon, ami nagyon jól sikerült, annak ellenére, hogy a lányok - megfelelő fekhely hiányában - a földön tudtak csak aludni, illetve minden egyes fürdésnél füldugót kellett használniuk. Meg kell jegyeznem, hogy nagyon jól viselték, egyszer sem volt miatta sírás, 2,5 éves létükre fel tudták fogni, hogy miért is kell használniuk, miért nem tehetik a fejüket a vízbe. Így meg is vagyok lepődve azon, hogy az egyik orvosi vizsgálatnál (füll-orr-gégészet, szfvári kórház), az egyik főorvos, azt mondta, hogy azért nem szoktak az első műtétnél tubust a fülbe tenni, mert nagyon macerás utána a szülőknek. Könyörgöm, ha erre van szükség, akkor miért az az elsődleges, hogy macerás? Azért is vagyok ezen felháborodva ennyire, mert Borónak felmerült, hogy mégis majd be kell ültetni. Egyelőre ez még feltevés, ki kell várni, hogy minden egyes megfázás a fülére megy-e. Nagyon remélem, hogy nem így lesz!

Visszatérve, egy újabb ok, amiért nem írtam, elkezdtük az óvodát. Bizony, már itt tartunk, de erről majd kicsit később, mert be szeretném fejezni a magyarázkodást, és felvenni a ritmust, a fonalat időrendben, hol is tartunk? 2018. májusról írtam utoljára, Anyák napjáról, Apák napjáról, illetve megvolt az első találkozás a bolhákkal.

Amennyire én nem bírtam Bosco-t, a lányok annál jobban szerették. Állandóan rajta feküdtek, ráültek a hátára, ha tudtak volna szerintem bele is másztak volna. Nem tudom, hogy van-e köztetek olyan, akinek Labradorja van, mert akkor annak ismerős lehet, hogy imád rágni mindent. Erről már meséltem Nektek, a homokozós játékoknál. Nem csak rágni, de még mielőtt férjem elkezdte a képzését, szeretett fel is ugrálni. Egyik alkalommal a faház oldalára sikerült felugrálnia sáros mancsokkal. Mondhatom szép lett, (ekkor még nem tudtam, hogy a ház oldalára is fel fog ugrani, amikor a redőnyt húzom fel, az rosszabb) amikor kezdett leszáradni, férjem az egyik kutya játékkal kicsit megdörzsölte, majd persze úgy nem jött le, keresett egy másik rongyot, azzal takarította le végül. A lányok mindezt végig nézték, majd szépen le is utánozták. Ezt úgy értsétek, hogy minden alkalommal, amikor kimentünk a kertbe, megkeresték azt a játékot és elkezdték takarítani a faház oldalát. Ismét egy felfedezés, amivel jó szembesülni, persze elsőre nem tudatosul, hogy a gyerekek leutánoznak minket, ebből tanulnak. Tényleg nagyon jó odafigyelni, hogy mit teszünk, mit mondunk, mert olyanok lesznek a gyerekeink. Ahogy ezt írom, tényleg szembesültem ezzel, de valahogy mégsem tudatosul elég mélyen elsőre, sem másodjára, sem sokadik alkalomra, mert csak el tudunk valamit szúrni mégis. Ilyenkor csak remélem azt, hogy nem nagy dolgokban hibázom.

Nem a legjobb minőségű kép, de a lényeg látszik

Boscora visszatérve picit még, a lányok imádtak és még a mai napig is, bemászni a házába. Még mindig elférnek benne ketten, pedig lassan három évesek lesznek. Mostanában vettem ezt észre, hogy mennyire jó buli Nekik elbújni, kis gunyeszeket építenek, függöny mögé kucorognak, ott pedig játszanak, most éppen azt, hogy az egyikük a baba, a másikuk az anyuka. Édesek:)

Május hónap volt már, nyáriasan meleg idővel. Talán jól emlékszem, az egyik legmelegebb nyár volt a 2018-as. 18 hónaposan már Lanuska 10,75 kg volt, Boró pedig 11,17 kg. Szépen fejlődtek, sokat ettek, sokat is főztem Nekik, meg sütöttem, anyatejet már ugye nem ittak, szépen lassan el is apadt a tejem. Reggel és este azért itták még a tejitalt. Tartottam magam ahhoz, amit a doki mondott, 3 éves korukig jó lenne, ha kapnák. Ki is jelenthetem, hogy majdnem sikerült is betartanom. 2,5 éves korukig kapták lefekvéshez, ahogy ovisok lettek, akkor maradt el, bár néha Boró kér még reggel, akkor természetesen adok neki. Ebben a hónapban Bosco kikerült a teraszról! Nagytakarítást csináltunk, lefertőtlenítettünk mindent, ráment egy egész hétvége, de muszáj volt megcsinálni, így mindenkinek jobb volt. Ebben a hónap történt még az is, hogy Lanuska szólt, hogy kaki van a pelusában! Látszott rajta, hogy zavarja, nagyon büszke voltam rá! Ekkor a védőnővel egyeztettem, hogy miként legyen a bilizés. Kardinális kérdés minden kisgyerekesnél. Mikor jön el az idő? Bili vagy wc szűkítő? Két bili jelen esetben? Sima pelenka vagy bugyis pelenka? Olyan kérdések, amikre csak az anyák tudnak rágörcsölni….sajnos tudom, tapasztalatból.

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább

Mert apa is csak egy van

Most már egy jó hónapja volt Apák napja. Már akkor megfogadtam, hogy erről kéne írni egy bejegyzést. Itt a nyár, szünidő, pihenés, szabadság, nyaralás, illetve befőzési szezon. Legalábbis nálam, mert imádom. Szeretem a friss gyümölcsöket, a lányok is, de mindannyian szeretjük a lekvárokat is, így az elmúlt években (amióta anya vagyok igazából) magam főzöm a lekvárjainkat, illetve mamáktól szoktunk kapni. Ebben legalább tudom, hogy mi van, mennyi cukor és semmi tartósítószer.

Visszatérve az apákra. Amikor idén elérkezett a napja és ünnepeltük Őket, akkor írtam a Facebook oldalamon arról, hogy mióta is létezik. A katolikus egyházban március 19-én emlékeznek meg az apákról, Szent József napján, a világban pedig a XX. század elejétől ünneplik, Magyarországon június 3. vasárnapján. Nemcsak az apákat ünneplik ilyenkor, hanem a szülői szerepet szintén. Magyarul az apaságot. Őszintén megmondom, hogy én csak azóta tudok (tudatosan) erről az ünnepről, amióta vannak gyermekeim. Pedig előtte is létezett ugyebár. Ennek ellenére sosem köszöntöttem fel a saját édesapámat, nagyapáimat pedig korán elvesztettem. Nem tudom, hogy egyáltalán az én szüleim, leginkább édesanyámra gondolok, tudatában voltak-e annak, hogy létezik ilyen ünnep. Nem hiszem. Igazából én arra sem igazán emlékszem, hogy Anyák napjára miként köszöntöttem fel anyukámat, amikor kisgyermek voltam. Persze megvannak azok az emlékek, hogy a suliban verset mondok, ajándékot készítek Neki, de ez előtti emlékem nincs. Most itt arra gondolok, hogy az én jelenleg, 2,5 éves lányaim azért köszöntenek fel Anyák napján, mert apa gondoskodik arról, hogy tudják. Ebből látható, hogy egy tanult dolog ez is, amit látnak a szülőktől, azt cselekszik a gyerek. Ez persze nem jelenti azt, hogy később azok a gyerekek, akinél esetleg nincsen jelen apuka, vagy nem tud valamilyen okból ebben részt venni, nem ismerkednek meg az Anyák napjával, csak valamivel később, amikor közösségbe kerülnek. Mindenekelőtt fontos, hogy mindkét szülő partner legyen abban, hogy a gyerek megismerje mind az Anyák és Apák napját.

Készülnek az Apák napi ajándékok

Kavarognak bennem a gondolatok, mert nagyon sokat lehetne arról beszélni, hogy miért lehet azt mondani a mai társadalomra, hogy egy apátlan társadalom. Ezt a fogalmat természetesen nem én találtam ki, sajnos régóta létező dolog. Sokan foglalkoznak ezzel, hogy miért is hiányoznak a családokból az apák. Mivel én nem vagyok pszichológus, így ilyen megközelítést ne várjatok tőlem, csak a saját gondolataimat, tapasztalataimat írom le. Miért? Mert a gyerekeinkről van szó, Nekik pedig igenis fontos, hogy olyan közegben nőjenek fel, ahol mindkét szülő jelen van, és nem csak fizikailag.

Onnan indítom a gondolatmenetet, hogy a napokban az egyik Face csoportban, ahol fent vagyok, egy anyuka feltett egy kérdést, szavazást indított arról, hogy megtudja, hogy másnál is a férj az X-dik gyerek. Mint minden bejegyzésnél jöttek a helyeslő kommentek, akik erősítik az anyukát abban, hogy bizony náluk is ez a helyzet. Talán két-három olyan megjegyzés volt, akik pedig fel volt háborodva azon, hogy miért is alázza meg így a férjét a háta mögött, miért kell kibeszélnie a tudta nélkül ahelyett, hogy otthon közösen megoldanák a problémát. Nem is az a kérdés, hogy miért kommentelnek helyeslően, hanem az, hogy miért teszi fel valaki ezt a kérdést nyilvánosan, miért fordulhat ilyen meg a fejében? Természetesen nem látok (nagyon helyesen) bele minden háztartásba, de elég csak a szűk környezetemet megvizsgálni, ahol szintén jellemző ez a hozzáállás. Én is - ahogy a gyermekeim mostanában állandóan - felteszem a kérdést, hogy miért?

A mai világban nagyon régóta hála Istennek, magunk választjuk ki a párunkat, férjünket. Jó esetben közös döntés alapján születik a gyermek a családba. Akkor mégis pár év elteltével miért gondolják az anyák, hogy a férjük tulajdonképpen olyan, mint egy gyerek?

Szerintem, ennek kettő oka lehetséges. Az egyik a neveltetés, a másik pedig az önmegvalósítás. Mire is gondolok. Az első a neveltetés. A mai napig jellemző, hogy a fiúgyermekeket kicsit másként neveljük, mint a lányokat. Ide vagy oda a genderelmélettel, vagy az egyik vagy mindkét szülő azért figyel arra, hogy gyermekének fiús vagy lányos ajándékot vásároljon, nagyszülőkről meg nem is beszélek. Ezeket annak ellenére mondom, hogy szerintem eleve belénk van kódolva a nemünkhöz tartozó szerep. Amennyiben ezeket nem is figyeljük tudatosan, azért a későbbiekben látható, hogy például az iskolában azt mondjuk, nem baj, hogy egy erős közepes a gyerek, hiszen fiú. Ez csak egy eset. Mintha azért fogadjuk el, hogy másként teljesít, mert fiú. Egy fiúnak nem szükséges megtanulni főzni, mosogatni, mosni, ruhákat hajtogatni. Lelkesek vagyunk ebben a témában addig, amíg a gyerek pici, mert milyen cuki, hogy elmosogat a 3 éves, bezzeg 13 évesen nem csinálja….ismét felteszem a kérdést, hogy miért? Nem rajtunk, szülőkön múlik ez?

Apa is csak egy van (illusztráció)

Az önmegvalósításnál pedig arra gondolok, hogy mi nők hajlamosak vagyunk arra, hogy mindent mi szeretnénk megoldani. Jobban tudunk dolgokat, főleg a gyereknevelést. Szeretnénk megmutatni a világnak, hogy képesek vagyunk eltartani magunkat, nincs szükség valakire, aki kicseréli az autó kerekét, felfúrja a falra képeket, megszereli a biciklit, mert miért ne tudnánk ezt megcsinálni mi is? Miért kell ehhez férfi? Volt pár év az életemben, amikor egyedül laktam. Már dolgoztam, magamat tartottam el. Ezek után ismerkedtem meg a férjemmel. Nem is volt egyszerű az első időkben hagyni bizonyos dolgokat, hogy Ő csináljon meg, mert addig mindenre nekem kellett figyelni. Persze kérhettem volna segítséget, rokonoktól, barátoktól, de ez nem volt rám jellemző. Szóval, kellett sok idő, mire összekovácsolódtunk, kialakultak a családban a szerepek. Nem akartam mindenáron mindent én megoldani, elfogadtam a segítségét, kikértem a véleményét, sőt vannak már dolgok, amikről tudni sem akarok, mert az nem az én „dolgom”. Bízok benne, tudom, hogy megoldja ezeket, nem ellenőrzöm, nem faggatom ki. Talán ez a kulcs, a bizalom. Bízok benne, hogy jól neveli a gyerekeket, elfogadom a tanácsait, közösen hozunk döntéseket. Ez a bizalom kölcsönös. Nem bírálom, főleg nem mások előtt. Még ha nem is értek egyet vele, akkor azt négyszemközt beszélem meg Vele, mert lehet másként látni dolgokat, nem tudhatom, hogy az adott pillanatban miért mondta, tette azt, amit tett. Ezért kell kommunikálni.

Úgy érzed elkanyarodtam? Nem hiszem. Ezek lehetnek az alapjai annak, hogy az apák igazán apák lehessenek. Azt gondolom, ha már választottunk magunknak egy társat, akkor kezeljük is úgy Őket. Mindig csak azt adjam Neki, amit én is elvárnék magamnak tőle. Ez is kölcsönös, mint a bizalom!

Tudom, hogy most ettől nem fog megváltozni azonnal sok embernek a gondolkodása, nem is ez a célom, csak gondolatindító, mert szerintem sokunkat foglalkoztatja mindez, de nagyon nehéz megfogalmazni, cselekedni pedig még nehezebb.

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább

Jaj, bolhás a kutya!

Bosco viselkedését nagyon nehezen viseltem. El kell mondanom, hogy szeretem az állatokat, de én mindig is macskás voltam, úgy igazán nem volt kutyám, ami a sajátom lett volna. Bár többször is úgy került haza gyerekkoromban egy-egy kutya, hogy az az enyém, de inkább a szüleim „nevelték” a kutyáinkat, a cicák voltak az én feladatom. Visszatérve Boscora, az összes játékot a homokozóban ellopta, megrágta, és úgy egyébként mindent! Egyik bejegyzésemben írtam már, hogy választhattunk, vagy szép kert, vagy kutya. Mi a kutyát választottuk. A kert azóta kicsit átformálódott, amik nem tetszenek Bosconak benne, azokat hamar utoléri a sorsuk. A fűről nem is beszélek, lehet rajta sakkozni lassan, annyi folt van rajta. Idén a málna nem kelt ki sajnos, így kerítést kellett elé készíteni, hogy talán jövőre legyen valami rajta, illetve van egy pici hely, ahol paradicsom palántákat fogok ültetni, ha Bosco is úgy akarja…

A homokózóban éppen a vödröt "eszi" Bosco

A terasz volt még mindig a rezidenciája, így a délutáni kinti alvások általában úgy teltek, hogy figyeltem, nehogy rámásszon a csajokra. Jó, persze nem lett volna ilyen, tudom én, de az is elég volt, hogy a babakocsi aljába bemászott, vagy a takarót lehúzta róluk. Sokszor felkeltek emiatt, vissza kellett altatni Őket. Nagyon zavart! Pedig most már tudom, hogy ő is csak figyelmet igényelt, azt akarta, hogy vele foglalkozzak. Teljesen olyan volt, mint egy dackorszakban lévő gyerek (kicsit még most is olyan, pedig már elmúlt egy éves). Olyan érzésem is volt, hogy lett még egy gyerekem. A mai napig ki tudok akadni rá, pedig drága férjem nagyon sokat foglalkozik azzal, hogy jó kutyát neveljen. Sokat viszi sétálni, kutyaiskolába mennek, játszik Vele. Amikor azt mondják, hogy úgy válasszunk kutyát, hogy teljes figyelmet tudunk rá fordítani, nem hazudnak. Olyan, mint egy újszülött érkezése, kisgyermek nevelése. Amennyiben olyan kutyát szeretnétek, aki tényleg családtagként tud viselkedni, akkor rá kell szánni az időt, energiát. Nem lesz magától ember, állat szerető, szocializálni, szeretni kell! Mondom én, hogy olyan, mint egy gyerek nevelése! :)

Április közepére már pólós idő volt, sőt a hónap végén már rövidnadrágot kellett elővenni! Még mindig van a kapott ruhákból, és hála Istennek, tesóméktól folyamatosan érkezik az utánpótlás. Sokat voltunk akkor férjem húgával és kisfiával, nagyon szeretik Őket a csajok! Lassan már lehetett játszani is velük, így az unokatesó is tudott velük mit kezdeni! :)

Azt hiszem látszik, hogy Lanusnak annyira nem tetszik, hogy Bosco a kiskocsit is rágja...

Elérkeztünk egy újabb Anyák napjához, apa most is kreatív akart lenni, csak a lányok ezt annyira nem komálták. Vett a helyi Brendonban egy olyan ajándékot, amibe (nem tudom a nevét :D) egy puha anyagba bele kellett nyomni a baba/gyerek kezét vagy/és lábát, majd egy idő után megkeményedik. Szóval a lányok nem akarták se a kezüket se a lábukat oda nyomni. Sokat szenvedett vele, a végén még engem is megkért, hogy segítsek már. Az eredmény az lett, hogy apa rajzolt egy szívecskét és beleírta, hogy Lana, Boró és anya! :) Imádom! Szépen meglátogattuk a nagyszülőket és a dédiket is. Anyuékhoz is lementünk kicsit, jól elvoltak az unokatesóval, játszottak a kertben. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy nagyon vakaróznak a gyerekek. Nézem, hogy mi van, akkor látom, hogy tele vannak bolhával, jól összecsipkedték őket. Eléggé megijedtem, apró pici piros pöttyökkel voltak tele. Tudtam, hogy bolha, emlékeztem rá gyerekkoromból. Többször építettünk kukoricaszárból kunyhót, abban játszottunk, de a végén mindig tele lettünk bolhával, illetve volt, amikor sünit találtunk a kertben, az is bolhás volt. A lányok pedig ugye, kint játszottak a sódernál, ahol anyuék kutyája szokott feküdni, minden bolhás volt ott. Vetkőztetés mosakodás, itthon alapos fürdés volt. Nagyon reméltük, hogy nem hoztuk haza, se magunkra, se Boscora. Másnap telefonált anyu, mindent beszórt bolhairtóval a sódernál. Így reméltük, hogy a következő látogatáskor már nem fogunk velük találkozni!

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább

Amikor összeomlik egy élet, itt az idő a változtatásra!

Április elején barátnőm ismét meglátogatott minket. Nagyobbik fia, Ákos, már bölcsődébe járt, a kisebbikkel, Danival érkezett. Jól el voltunk, sokat beszélgettünk, babáztunk. Nagyon furcsa volt megfogni Danit, annyira picike volt a lányokhoz képest! Furcsa, hogy ezt mondom, ugye? A lányok sokkal kisebbek voltak ennyi idősen, mint Dani, aztán most mégis jött ez az érzés, hogy jaaaj, de cuki, pici baba! A lányok nem igazán foglalkoztak Danival, Erikát nagyon szeretik, és Vele mindig jól elvoltak, elvannak, azonban más gyerekek akkor még nem érdekelték a őket. Barátnőm ekkor mesélte, hogy az előző napokban nem érezte jól magát, zsibbadt, szédült. Mondtam is Neki, hogy menjen el kivizsgáltatni magát. Rá pár napra kapom a telefonhívást Tőle, kórházba került, a jobb oldala szinte teljesen lebénult. Sokáig kellett bent feküdnie, nagy nehezen hozták meg a diagnózist, Scelorsis multiplexe van. Teljesen kiborultam, akkor gondolhatjátok, hogy Ő hogyan érezte magát, kettő kicsi gyermekkel, és még nem volt 30 éves sem. Sok dolog van az életünkben, ami által, miatt, tudunk változtatást előidézni, de egy betegséggel ezt megtapasztalni, nagyon nehéz. Ugyanis ennek a betegségnek, nagyrészt a stressz a kiváltó oka, amikor ez bebizonyosodik, akkor csakis a beteg az, aki képes a gyógyulás felé terelni az életét. Erika is így tett, nem omlott össze, nem sajnáltatta magát, bár biztosan voltak nehéz napjai, de képes volt változtatni. Ő úgy tudja kordában tartani a betegségét, hogy csökkenti az életében a stresszt, egészségesen táplálkozik, illetve megtalálta a harmóniát önmagával. Ehhez segítségére voltak az aromaterápiás illóolajok. Amennyiben érdekel Benneteket ez a téma, akkor ide kattintva találjátok az oldalát a Facebookon. Többször osztottam már meg én is a saját oldalamon a tapasztalataimat az olajokról, szemezgessetek! :)

Április elején találkoztunk egy másik ikres anyukával. Még a koraszülött osztályon ismertem meg, neki is egypetéjű lányai vannak. Kimentünk a helyi parkba kicsit beszélgetni, hintáztatni a lányokat. Mint tudjátok, hintamánia van! Egyre jobb idő lett, már pulcsi is elég volt kint, vékony sapkával. Jó volt beszélgetni Vele, azért ikres anyukák, ha összejönnek, akkor könnyen tudnak azonosulni egymás problémáival, örömeivel. Aztán az sem utolsó szempont, hogy mindkettőnknek korababái vannak, így azért tudtunk egyeztetni a mozgásfejlődésről, evésről, alvásról, az általunk kialakított rendszerről. Ezek azért nem minden anyukánál vannak, így jó érzés beszélni olyannak, akinek van tapasztalata ebben. Nehéz egyébként ezeket a találkozókat összehozni, de annál jobban élvezzük, amikor együtt tölthetünk egy kis időt!

barátnő támogatás aromaterápia kutya homokozás hinta
Hintázás a Halesz parkban

Itthon pedig előkerült a békás homokozó is, amit az előttünk lakótól örököltünk meg, tele játékkal. Meséltem már, hogy fiú gyerkőc volt, így fiús játékokat találtunk benne. Nagyon jó volt így, mert magamtól nem vásárolnék autókat a lányoknak, pedig erre is szükség van. Nem vagyok híve a manapság annyira divatos elméleteknek, miszerint a gyermeket gendersemlegesen, nemsemlegesen kell nevelni. Egy előző bejegyzésemben írtam már, hogy egyre inkább a lányos dolgok, ruhák, kiegészítők érdeklik a csajokat. Sosem mondtam én Nekik, hogy mi a lányos, mi a fiús, mégis pontosan tudják. Biztos ezt is megfigyelik rajtunk, szülőkön, nem tudom, lehet erre is van tanulmány. Visszatérve a játékokra, szóval élvezték az autókkal a homokozást, illetve később, amikor elmúltak két évesek, ismét kaptunk egy doboznyi Playmobil autót, amivel szintén imádnak játszani! Bosco most már mindenhol ott volt, amikor kimentünk az udvarra. Neki is szüksége volt a társaságunkra, valamint mi is szerettük volna, hogy a gyerekek együtt nőjenek fel vele, így nem fognak félni az állatoktól, megtanulhatják az alapvető gondozásukat. A homokozás innentől kezdve állandó program lett. Pedig még pici helyen volt, mégis imádták a homokot lapátolni innen, oda. Néha csak csiszitolták, élvezték, ahogy a kezükön átfolyik a homok. Apróságok, amiknek nem is tulajdonítunk jelentőséget, de mégis fontos megismerniük ezeket az anyagokat, legyen viszonyítási alapjuk a későbbiekben.

Facebook -on és Instagram-on is megtalálsz! Kövess és még több érdekes, bensőségesebb tartalmat olvashatsz!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább