10. hét, időpontot úgy kaptam, hogy kora délután, így férjem nem tudott eljönni velem, taxiztam. A vizsgálat természetesen úgy kezdődött, mint máskor, a „kényelmes” székben. Rendben volt a méhszáj, elég magasan is volt már a méhem, a mellemben szépen növekedtek a tejmirigyek. A vizsgálat végén jöhetett az ultrahang. Ahogy az orvos vizsgált én is láttam a monitort, dobogott a szívecske itt-ott. A doki fura volt, kérdezte, hogy mikor voltam utoljára ultrahangon, mondtam, hogy két hete, csend következett, néztem a monitort nem értettem miért „ugrándozik” a baba. Egyszer egyik helyen láttam a szívét dobogni, aztán kicsit feljebb, gondoltam is magamban, hogy milyen kis virgonc a babánk. Aztán a dokit kérdem, hogy minden rendben van-e, mert még mindig nagyon sasolta a monitort, de nem mondott semmit. Nagy nehezen végre megszólalt: társbérlő van. Fel sem fogtam először, mi van??? Jah, hogy ketten vannak, ikrek. Annyira meg voltam ijedve, hogy baj van, mert nem szólalt meg a doki, hogy nem is paráztam be akkor (bár később sem, annyira), csak boldog voltam, hogy rendben van a babánk, hoppá vagyis a babáink. Az első dolog, amit beírt a doki a kiskönyvembe, hogy veszélyeztett terhes vagyok, megnyugtatott, hogy ez "csak" formalitás, így kell kezelniük. Illetve nem látott elválasztó burkot sem, így valami monoamniális terhességet jegyzetelt fel (azt sem tudtam miről beszél). Első körben ennyi volt, mondta, hogy valószínőleg lesz majd több vizsgálat és a kombinált Down-tesztre mindenképpen menjek a 12. héten. (Minden vizsgálat megtalálható lesz a blogban a megfelelő hétnél.)

Kaptam három ultrahang képet, az alsón egy baba volt, a másik kettőn már mindketten látszódtak. Ez volt az egyetlen olyan kép, amin még elfértek ketten egymás mellett. Gondoltam az én édes férjemnek nem telefonban kéne elmondani a nagy hírt, hanem majd személyesen. Úgy is még fodrászhoz kellett mennem (gőzerővel az esküvőre készültünk), gondoltam majd utána, amikor elém jön. Fodrásznak már elmondtam akkor, hogy várandós vagyok, de azt, hogy ketten vannak, azt még nem, úgy éreztem ezt először mindenképpen drága férjemmel kell megosztanom.

Nagyon izgultam, vártam a megfelelő pillanatot, hogy elújságoljam a hírt, nem is kicsit sikerült meglepnem... :)