Ezt a részt nem írtam meg régebben. Igazából nem is tudtam volna szerintem, mert akkor nagyon friss volt az élmény. Emlékszem, hogy a kórházban milyen nehéz volt azt elfogadnom, hogy nem lehetek a gyerekekkel minden percben. Tudom, sok anya van úgy, hogy az első pár napban szükségük van a regenerálódásra, pihenésre, ami persze érthető. A pihenés helyett pedig ott van egy újszülött, akivel foglalkozni kell, most már Neki kell szoptatni, pelenkázni, fürdetni, ahelyett, hogy a saját felépülésére tudna koncentrálni. Viszont én ezt „nehézséget” nem tapasztalhattam meg. És igen, nekem ez hiányzik. Nem láttam az első fürdetést, a lányok első magzat-mázos székletét, a köldökcsonkjukat sem én kezeltem. Ettől persze nem pihentem a kórteremben, mert agyilag végig a lányok mellett voltam, illetve küzdöttem a fejéssel és fejfájással. Próbáltam erős lenni, minden energiámat összeszedni, hogy Nekik is át tudjam adni. Közben azon járt az agyam, hogy most azért ugyan olyan anya vagyok én is, mint a többiek, akik már a karjukban tarthatták a gyermeküket…félelmetes erre gondolni, átélni meg a legrosszabb!

A nőgyógyászati részlegen körülöttem azért voltak, hogy elvetessék a babájukat, elvetéltek, illetve idősebb hölgyek, akiknek muszáj volt kivenni a méhüket. Szerintem ez nem csak nekem volt furcsa, de Nekik is, főleg annak a lánynak, aki nagyon szeretett volna már babát, de 8-10 hét körül meghalt a gyermeke.  Én pedig ott feküdtem mellette, fejtem a tejet a gyerekeimnek. Illetve, aki bent volt végig a szobában, egy 50 körüli hölgy, Neki pedig azért lehetett fájdalmas, mert ki kellett venni a méhét, az egyik nőiességet jelentő szervtől kellett búcsút mondania elég fiatalon. A nővérek itt annyira nem voltak kedvesek, az esti PIC-es időpontra mindig egyedül kellett lesétálnom, segítséget nem kaptam. Viszont az éjszaka lefejt tejet megengedték, hogy a hűtőben tároljam reggelig. Egyik vizit alkalmával a nővérek még a függönyöket is behúzták, rendbe rakták a székeket, nekünk is mindent el kellett pakolni az asztalunkról, illetve le kellett venni a bugyinkat…igen, jól olvastátok, ha a főorvos meg akarna vizsgálni…szerintetek? Persze nem vettem le.

A PIC-en is meg kellett találni azokat a nővéreket, akiktől lehetett kérdezni. Nehéz leírni, hogy milyen érzés, amikor rá kell bíznod a gyermeked egy "idegenre". Bíznod kell benne, hogy a legjobbat akarja Ő is Nekik. Volt egy alkalom, amikor a lányoktól jöttem már kifelé, és már elkezdték a hallás vizsgálatot Blankánál és úgy kellett kisétálnom (nem maradhattam ott), hogy torka szakadtából sírt. Szörnyű volt...   

Az előző bejegyzésekben olvashattátok apa visszaemlékezéseit. Az Ő érzéseit nem tudom Nektek pontosan megfogalmazni, de örülök neki, hogy leírta ezeket, hogy legalább valamennyire tudjuk, hogy egy férfi miként éli meg ezeket az órákat, napokat. Úgy gondolom, azért kell egymás mellé egy apa és egy anya, hogy ezeket a szörnyű időket is át tudják vészelni. Folyamatos támogatni kell egymást, nem csak anyát, hanem apát is lelkileg!

Úgy gondolom nem is sikerült volna nekünk sem, ha nem szeretnénk egymást ennyire!   

Azzal zárom a bejegyzést, bár kicsit talán ismételve magam, ezeket akkor fel sem fogtam, tettem és tettük a dolgunkat, csak arra tudtunk koncentrálni, hogy minél előbb haza jöhessenek hozzánk a gyermekeink!  

Amennyiben van kedved, kövess Facebookon is, ott sok érdekes képet, videót és bensőségesebb tartalmat is találhatsz!

Már az Instagramon is! Linkeknél megtalálod az oldalam! Kövess ott is!

A Linkeknél, Facebook-ra kattintva megtalálod az oldalam!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!