judystwins

blogavatar

Üdvözöllek kedves Olvasó! Örülök, hogy ellátogattál az oldalamra, ahol szeretném megosztani Veled várandósságomat és gyermekeim születését, növekedését, kisgyerekké válását. Remélem tetszeni fognak az írásaim! Jó szórakozást! Azt el kell mondanom, hogy a történet 2016 tavaszán kezdődött. Már egy ideje irogatok, de most szántam rá magam, hogy ezt közönség elé is tárjam. Nem vagyok egy író, nekem eredetileg eszembe sem jutott blogot írni, de drága férjem szerint ez nagyon jó ötlet, mindent meg tudunk örökíteni, illetve meg tudom osztani tapasztalataimat másokkal. Így nekiállok ennek a nemes feladatnak. Ikres szülők vagyunk, leszünk :)

Utolsó kommentek

Feedek

Apa visszaemlékezése:A pillantását azóta sem felejtem

Az első napok a kórteremben és a koraszülött részleg (KORA) folyosóján teltek jobbára. Amikor csak tudtam, bent voltam Juditnál a kórházban. A látogatási időkben eleinte tolókocsival toltam, majd támogattam sétálva az alagsorba. A KORA-n minden a gyermekekről szól, így hiába van fix látogatási időpont, ha valamelyik gyermekkel teendő van az osztályon, akkor a szülők szépen kint várnak a sorukra. Mi is így tettünk számtalan esetben. Amikor végre bejutottunk, én csak rövid ideig lehettem bent, Judit nyilvánvalóan többet.

Bent minden alkalommal beszéltem hozzájuk az inkubátorokon keresztül, hiszem, hogy számított. El sem tudom képzelni, hogy miután 7 hónapot anya pocakjában töltöttek, ahol folyamatosan érezték anyát és egymást, milyen hatással volt rájuk, hogy hirtelen egyedül kell lenniük, érintések, kellemes külső behatások nélkül. Reméltem, hogy hangommal tudtam bíztatást adni nekik, nehéz helyzetükben.

A kórteremben a fejési procedúra volt a kedvenc téma. Olyanok voltunk, mint a szocializmus tervgazdaságában, folyamatosan hozni akartuk az előre elhatározott számokat. Egy ilyen alkalommal történt az alábbi vicces eset.

Még csak pár csepp tejcit sikerült feleségemnek kifejnie melléből, melyeket egyenként szívtam le egy injekciós tubussal, amiben lassanként gyűltek a milliliterek. Miközben a tubus alján már szépen gyűlik a babáknak oly fontos nedű, koncentráltan szippantom be a soron következő cseppet. Amikor a tubus már teljesen kihúzódik, óvatosan, lassan visszább nyomom, hogy ismételten tudjak szívni vele. A következő tubus visszanyomáskor azonban kissé megszaladt a kezem, és az addig kínkeservesen összegyűjtött tejecske egy laza mozdulattal kispriccelt a padlóra.

- Hoppá! - kiáltottam fel nevetve.

Szerelmem pillantását azóta sem felejtem...

Amennyiben van kedved, kövess Facebookon is, ott sok érdekes képet, videót és bensőségesebb tartalmat is találhatsz!

Már az Instagramon is! Linkeknél megtalálod az oldalam! Kövess ott is!

A Linkeknél, Facebook-ra kattintva megtalálod az oldalam!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

 

Tovább

Apa visszaemlékezése:Egy hosszú nap még hosszabb éjszakája

Jókedvűen mentem a koraszülött részlegre, hogy végre meglássam a lányokat. Érthető okokból nem egyszerű az osztályra a bejutás, szigorúan leszabályozott, két lépcsős fertőtlenítési folyamattal lehet a gyermekek közelébe menni. Hozzájuk kísértek, két pici emberpalántát láttam egy-egy inkubátorban, amint kiterülve aludták az igazak álmát. Piciny mellkasuk egyenletesen emelkedett, úgy láttam, minden rendben velük. Megszámlálhatatlanul sok cső ágazott ki belőlük, az orrukból, kezükből, lábukból - tisztára úgy néztek ki, mint Neo a Mátrixban ébredéskor -, miközben minden rezdülésüket árgus szemekkel leste az inkubátor gépezete.

Imádtam őket, minden kis porcikájukat, és azt, hogy láthatom mindkettőt, nem vesztettük el egyiküket sem.

Pár perc múlva jött az ügyeletes orvos, ő volt az, aki rendületlenül élesztette Blankát 4 és fél percen keresztül, nem adta fel a 4. perc után sem, az Isten áldja meg ezért! A maga érzelemmentes, racionális módján beszélt hozzám, ami egyáltalán nem zavart, hiszen pont erre volt szükségünk a születéskori összeomláskor.

Közölte velem, hogy ilyen hosszú újraélesztés esetén megvan az esélye, hogy a gyermekünknek esetleg fizikai vagy szellemi problémája lehet. Én mindvégig könnyeden hallgattam őt, nem vettem túlzottan komolyan, gondoltam ezeket rutinszerűen el kellett mondania. De aztán igazából nem is mondott a végén semmi bíztatót, hogy majd meglátjuk, és az esetek többségében nem szokott probléma lenni, vagy ilyenek, így mikor elindultam hazafelé, már folyamatosan csak a szavai visszhangzottak bennem.

Otthon rögtön rákerestem az Interneten az eshetőségekre, be is szuggeráltam magamnak, hogy fogyatékos lányunk lesz. Alapvetően erősnek érzem magam, de be kell magamnak vallanom, hogy nem tudnék mit kezdeni egy beteg gyermekkel. Persze, mindenképpen szeretem feltétel nélkül, de az egész család életét alárendelni egy beteg gyermek gondozásának, az nagyon kemény dió. Minden tiszteletem azon szülőknek, akik végigcsinálják. Természetesen akármennyire beteg a gyermekünk, mi is rendben gondoskodni fogunk róla, de azért nagyon megijedtem ettől a lehetőségtől.

Nagyon hosszú volt az éjszaka, egy szemernyit sem aludtam.

Reggel rohantam be Judithoz. Elmondtam neki mindent, aki most szembesült a dolgokkal. Az volt az érdekes, hogy ő nagyon határozottan csak arra koncentrált, hogy minél előbb láthassa a lányokat, nem foglalkozott a lehetséges problémákkal. Ez a céltudatossága nagy erőt öntött belém is. Ez nyilván az anyai ösztön, amit én, mint férfi látok, tudok, de nem tapasztalok, így folyamatosan meglep.

Végre már nem voltam egyedül a gondolataimmal, újra együtt voltunk, és vártuk a nagy találkozást anya és lányok között!

Amennyiben van kedved, kövess Facebookon is, ott sok érdekes képet, videót és bensőségesebb tartalmat is találhatsz!

A Linkeknél, Facebook-ra kattintva megtalálod az oldalam!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább

Apa visszaemlékezése:Ketten sírtak a vállamon...

A következő bejezésben drága férjem visszaemlékezésit olvashatjátok. Ezek azok a gondolatok, amiket nőként, anyaként nem tudunk átélni és átérezni, de kell beszélni róla, kell a támogatás! Igenis nagyon fontos az apák érzéseivel foglalkozni, mert Ők is csak kiegyensúlyozottan tudnak az újdonsült anyukák mellett lenni! 

Mikor átöltöztem, ránéztem telefonomra. Rengeteg üzenet érkezett a korábbi "Szülünk!" bejegyzésemre. Az eleinte bíztató szólamok először érdeklődő, később egyre erőssebben aggódó formába váltak, szinte követelték, hogy jelezzek végre valamit. Ezt ott helyben meg is tettem, megköszöntem az aggódást, és leírtam, hogy komplikációval tarkítva, de végül világra jöttek gyermekeink.

A rengeteg várakozás és feszültség miatt fáradt voltam, de mivel ők éltek, így kifejezetten jó kedvem volt.

Mikor kiléptem a szülészet folyosójára, megszólalni sem tudtam, hirtelen két síró nő szaladt a karjaimba, majd együtt zokogtak a vállaimon. Judit anyukája és nővére. Gyorsan elmondtam nekik, hogy már minden rendben, majd röviden összefoglaltam a napot. Ők elmondták, hogy mielőtt kimentem, két nővért halottak menet közben beszélgetni a szülésről, és nem értették, hogy mit mondtak pontosan, hogy "az egyiket elvesztettük" vagy "az egyiket majdnem elvesztettük". Hát mit mondjak, kint is bent is jól megijesztettek minket a csajok!

Elbúcsúztunk, én mentem az őrzőbe, feleségem cuccait odavittem, mivel nem mehettem be, távolról intettünk egymásnak, majd mentem az alagsorba, ahol a koraszülött osztály található, hogy megnézzem a csajokat.

Akkor még nem tudtam, hogy a napom legnehezebb része még hátra van.

Amennyiben van kedved, kövess Facebookon is, ott sok érdekes képet, videót és bensőségesebb tartalmat is találhatsz!

A Linkeknél, Facebook-ra kattintva megtalálod az oldalam!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább

Apa visszaemlékezése:Születés műtőben-két világ közt

A műtét maga teljesen profi módon, rendben lement. Két orvos végezte, gyorsan, gond nélkül kivették sorban gyermekeinket a pocakból, és még arra is figyeltek, hogy kérésünknek megfelelően milyen sorrendben tegyék ezt, mert már akkor tudtuk, melyik lányunk melyik, fontos volt, hogy az A magzat Blanka, az első szülött, B magzat pedig Boróka. Miután kivették őket, a babák rögtön egészségesen felsírtak, majd egy hátsó helyiségbe vitték gyors vizsgálatra mindkettőjüket. Fél perc sem telt el, szólt nekem egy nővér, hogy menjek vele, megnézhetem őket. Mikor odaértem (10-15 lépésnyi volt a távolság), abban a pillanatban omlott össze mindkettő lány keringése, és azonnal újra kellett őket éleszteni. Az egyiknél egy doktornő és egy nővér, a másiknál egy doktor és egy nővér tette a dolgát. A doktornő hamar megnyugodott, majd felkapta a lányom, és elindult vele, mint később megtudtam, az inkubátorhoz. A másik csapat azonban még nagy munkában volt. Egészen megrázó volt látni a lányom piciny élettelen testét, amint egyre jobban lila színbe vált. Az orvos rendületlenül pumpálta tüdejébe az oxigént, a nővér nyomkodta mellkasát. Egy másik nővér ráeszmélt, hogy az egészet közvetlen közelről figyelem, így rögtön eltessékelt onnan, vissza a műtőbe.

Ott visszaültem feleségem feje mellé, és megpusziltam őt. Szegénykém teljesen kivolt, könnyek áztatták arcát, és folyamatosan remegett. Kérdezte, hogy mi a helyzet a lányokkal, láttam őket? Én elmosolyodtam, és megnyugtattam, hogy nagyon édesek, minden rendben van velük, az orvosok az ilyenkor szokásos dolgokat csinálják velük. Közben folyamatosan fohászkodtam magamban Istenhez, hogy segítsen lánykáinknak erőre kapni, ne hagyja, hogy meghaljanak.

Pár perc múlva jött egy nővér, és a szemembe nézve azt mondta, volt egy kis komplikáció, de most már mindkét baba jól van. A szeméből láttam, hogy tényleg rendben vannak, így megnyugodtam, és hálát mondtam magamban.

Juditot összevarrták, majd készültek átvinni az őrzőbe, én mehettem vissza a tranzit zónába, a helyiségbe, ahol tizenegynéhány órával korábban még önfeledt selfit készítettem.

Amennyiben van kedved, kövess Facebookon is, ott sok érdekes képet, videót és bensőségesebb tartalmat is találhatsz!

A Linkeknél, Facebook-ra kattintva megtalálod az oldalam!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Tovább

Vannak már fájások? Röpke 11 órája...

Hívtam férjem, hogy mégis szülés lesz, ok, igyekszik akkor be hozzánk. Körülbelül fél kilenc mire beért, addigra 3 percesek voltak a fájások. Várunk, körülbelül két óránként jött a dokim nézni, hogy tágulok-e, hát nem…még mindig azaz egy centi volt. Sebaj, egész jól bírom, az osztályvezető helyettes is megállapítja „nagyon kedvesen”, hogy nem is úgy tűnik, mintha vajúdnék, magamban szépeket mondtam neki…Helyzet elég jó volt, bár a szomszéd szülőszobákból néha üvöltést hallok, férjemmel összenézünk, mintha valami elmegyógyintézetben lennénk. A legrosszabb talán, hogy nagyon éhes voltam, spagettit kívántam meg csikóstokányt, persze csak vizet ihattam, azt is kortyolva párat. Pisilni azt kellett még, az elején ki is engedtek a mosdóba, meg hátha kell nagy wc-ni, de persze nem tudtam. Délutánra helyzet változatlan, de ekkor már ki se mehettem pisilni, az ágytálba pisilés már a végére egész jól ment. (férjemnek hála) Közben néztek vérképet, próbálták kideríteni, hogy mitől indult be a szülés, olyan három óra lehetett, amikor egy kisebb orvosi konzílium volt a szobában. Az orvosom és egy másik doktor, akit addig nem ismertem, de nagyon szimpatikus volt, közölték, hogy nem tudni miért, de valószínű valamilyen bakteriális fertőzés lehet, melyre én kaphatok ugyan antibiotikumot, de az nem biztos, hogy a babákba átmegy, így ők azt javasolják, hogy inkább vegyük ki Őket. Mondták, hogy megpróbálhatjuk, hogy minél tovább bent tartsuk a kicsiket, de semmi nem garantálja, hogy javul a helyzet, sőt lehet tüdőgyulladással két nap múlva születnének meg, az meg sokkal rosszabb. Így döntöttünk, mindenképpen aznap megszületnek a lányok. Mivel nem tágultam továbbra sem, de 3 percesek voltak a fájások, így mégis császármetszést javasolt az orvosom. Tudni kell, hogy a kórházban egy műtő van, így várakozni kellett, plusz még egy vérképet is csináltak a biztonság kedvéért, hogy még mindig magas-e a baktérium számom. (az volt)

Így vártunk, a 10. óra környékén azért már kicsit ideges voltam, az NST gép folyamatosan csipog, a végén már férjem nyomkodta a gombot, hogy csend legyen. Délután 6 órakor nővérváltás, mosolygósan jött be egy nővér, rám nézett, majd kérdezte: „jaj, vannak már fájások”

Azt hittem elpattan az ér az agyamban, közöltem vele, hogy röpke 11 órája….

(szegény persze ezt nem tudhatta) 

Apa visszaemlékezései

Feleségem telefonjára izgatottam siettem a kórházba, nemsokára karunkban tarthatjuk lánykáinkat! Picit várnom kellett a folyosón, majd bekísértek egy helyiségbe, ahol át kellett öltöznöm műtős ruhába. A helyiség és a szülőszoba között csak nővéri kísérettel közlekedhettem, így megint várnom kellett. Ki is használtam az időt egy beöltözött selfire, ami ment Face-re azzal a szöveggel, hogy "Szülünk!" Akkor még nem tudtam, hogy mire legközelebb ránézek a közösségi oldalra, rengeteg furcsa üzenetet kapok.

Nővérke jött, bekísért, cuppanós édesemnek, aki a várható szülés és a folyamatos fájdalmak ellenére meglepően jól nézett ki. Ezután jött egy "viccesen" hosszú időszak, melyet ő már kifejtett, így nem részletezném, a lényeg, hogy volt időm kitapasztalni az NST gép rejtelmeit, a hatékony ágytálazás technikáját, a vajúdó kismama folyamatos biztatását (ezt én természetesen folyamatos viccelődéssel tettem meg, nehogy má sírjunk vagy mi van), és mivel nem lehetett csak úgy ki-, be járkálni, a közös koplalást egy fél napig.

Még akkor sem aggódtunk, amikor a dokik viszont egy kicsit már igen, örültünk, hogy végre megszületett a döntés a császárról, vége lesz a hosszú vajúdásnak. A döntést követően még két nálunk sürgősebb kismama műtétét meg kellett várnunk plusz egy véreredményt, így a végére azért már türelmetlenek voltunk kissé.

Közben Judit anyukája és testvére a váróban izgult, és folyamatosan kérdeztek mindenkit egy idő után, aki arra járt, hogy mi a helyzet velünk, miért nem történik már semmi? Szóval nekik sem lehetett könnyű a maratoni várakozás.

Aztán végre mehettünk, nemsokára megpillanthatjuk a kis francosokat!

Amennyiben van kedved, kövess Facebookon is, ott sok érdekes képet, videót és bensőségesebb tartalmat is találhatsz!

A Linkeknél, Facebook-ra kattintva megtalálod az oldalam!

Megosztásokat, ajánlásokat köszönöm!

Apa a szülős selfie-vel

Tovább

Két Lotti vagy két Atti?

Vége lett a nászútnak, ott volt az utolsó igazán rosszul létnek mondható émelygésem, igazából a narancslé nem akart a pocakomban maradni. Erre is rá kellett jönnöm, hogy nagyon sok savat csinál, úgyhogy csínján az ilyen üdítőkkel is, hiába egészségesek! Nagyon jól éreztük magunkat egyébként, tengerpart, napozás és pihenés volt. Itt bicikliztem utoljára hosszabb távot (városnézés volt csak), mert utána feszített kicsit a hasam, úgyhogy meg is fogadtam, hogy nem lesz több ilyen mozgás egy ideig. 

Vissza a munkába, természetesen most már nem tudtam volna titkolni, hogy várandós vagyok. A két baba már rendesen látszott, ezért hétfő reggel még bővebb blúzban mentem be. Reggel a főnököm értekezlete után mentem be hozzá a nagy bejelentéssel. Nagyon jól fogadta hírt, kedves volt, sokat beszélgettünk, hogy most a babák a legfontosabbak. Jó volt a kollégáknak elmesélni végre, és nagyon vicces volt, hogy senki nem vett észre semmit az első három hónapban! Főnökömmel pedig meg is egyeztünk, hogy szeptember közepéig fogok dolgozni, sikerült helyettest találni, így nyugodt szívvel tudtam később eljönni. 

14. héten éreztem először, hogy mocorognak a pocakban, de még csak úgy, mintha valaki simogatna belülről, pillangó szárnyak vagy ilyesmi. Igen, sokkal előbb van, ez tudom, mint „simán” első és egy gyerekkel, de ugye ketten vannak, így kicsit minden előbb történik. Ezen a héten voltunk először 4D ultrahangon. Leginkább azért, hogy megtudjuk jól fejlődnek-e (genetikai uh volt), illetve, hogy milyen neműek lehetnek. Férjem mondta, hogy most már inkább lányokat szeretne, mert szerinte sokkal cukibbak a lányok…én még mindig fiú pártiként mentem az ultrahangra :) Eljött a péntek és kezdődött az ultrahang, szépen fejlődtek, koruknak megfelelően, bár még kicsit ufó fejük volt a képeken, aztán jött a kérdés az ultrahangot végző hölgytől: „szeretnénk tudni a nemüket?” mondtuk: igen. Az én drága férjemnek lett igaza. Hajrá csajok! :) 

Apa pedig így élte ezt meg:

A nászút után két dologgal szembesültem. Az egyik, hogy mivel ikreink lesznek, fájó szívvel, le kell mondanunk a kutyavállalásról, felelőtlenség lenne. Megegyeztünk, hogy visszatérünk rá, ha betöltik az ikrek az első évüket. A második dolog az volt, hogy a fejemben egyre inkább kislányoknak látszódtak az ikrek, nem fiúknak. Tudjátok, a két Lotti meg ilyenek. Meg is mondtam a drága feleségemnek, hogy én most már inkább kislányokat szeretnék. Meg aztán az utánuk születendő fiúnknak is sokkal jobb élete lesz két nővérkével…:) Sokan ajánlották, ezért elmentünk 4D ultrahangra. Szépen látszódtak már a vonásaik, formáik. A vizsgálatot végző doktornő, kérdésünkre megmondta a nemüket: lányok! Ennyi! :)

Tovább

Apa visszaemlékezése 3.0

Az esküvőnk előtti héten voltunk. Az egyik kollégám, akivel szoktuk egymást ugratni, felhívott, hogy komoly probléma van a hotelnél, ahol a ceremóniát tartjuk, eltörött egy szennyvízvezeték. - Ja persze - gondoltam, és rögtön felhívtam a hotelt. A hotel igazgatója közölte, hogy nagy a baj, mindent elöntött a trutyi. Egész végig boldogan, és minden idegeskedés nélkül készültünk az esküvőnkre, nem okozott semmi sem gondot, arra koncentráltunk, hogy szeretjük egymást, és nagyon jól fogjuk érezni aznap magunkat, bármi gikszer is jön közbe. Na de, hogy elönti a szennyvíz az esküvő és lakodalom helyszínét, amikor már nem lehet azon változtatni, az azért kissé idegessé tett. Körülbelül fél órát őrlődtem, amikor végre felhívtak, és közölték, hogy csak szívatás volt, és még a hotel igazgató is bele volt vonva. 

Munka után elmentem Judit elé a fodrászhoz, hogy sétáljunk egy kicsit. Út közben megállt egy padnál, leült, majd kezembe nyomta a babánk ultrahang képét. Három képből állt. Az elsőn már szépen látszódott a magzat. A másodikon és harmadikon kétszer látszódott a baba.

- Miért van kettő? - kérdeztem.

- Mert ketten vannak - mondta a párom.

- Jó, persze, de miért van kettő a képen?

- Mert ketten vannak, ikrek.

- Na jól van. Engem ma már egyszer nagyon megszívattak, másodszor nem dőlök be, szóval miért van kettő?

- Értsd meg, ikrek.

És akkor ténylegesen elhatolt a tudatomig. Ikrek. Ránéztem a szerelmemre, Úristen, hogy fogja ez a csöpp édes kis nő kihordani a két babát! Gyakorlatilag teljesen lefagytam. Szinte zombiként sétáltam párom mellett. Beültünk egy kávézóba, ettünk, ittunk valamit, de én végig szótlan voltam. Amikor mentünk el, akkor visszafordultam, ránéztem a felszolgálókra, majd jó hangosan közöltem, hogy képzeljék, most tudtam meg, hogy ikreink lesznek. Ekkor indult el újra a rendszer nálam.

Tovább

Apa visszaemlékezése 2.0

És ott volt az a kis folt az ultrahang képen. A gyermekünk. Valamiért biztosak voltunk benne, hogy fiú lesz. Már most szép volt, noha nem látszott belőle egyéb, mint egy pici tintapaca. A lényeg, hogy van szívhang, hogy minden rendben. Boldogok voltunk. Később kicsit aggódtam, hogyan fogjuk az esküvőt így végigcsinálni, és a nászutat. Mindkettőre nagyon készültünk. Én azon aggódtam, hogy az első trimeszterben még bármi történhet a picivel, és hogyan fogunk táncolni, repülni, miegymás. Párom folyamatosan nyugtatgatott, hogy bízzak benne és a gyermekünkben, mert stramm kis kölökről van szó. 

Mikor már megfogant a babánk, azon a hétvégén elmentünk biciklizni a Velencei-tó felé. Ha már ott voltunk, körbe is tekertük a tavat. Az északi oldalon nagy emelkedőket is kellett teljesíteni. Judit mondta, hogy ha azt a megterhelő kerekezést kibírta a gyermekünk, és szépen megtapadt, akkor az esküvőn és nászúton sem lesz semmi baja. Nagyon boldogok voltunk. Rengeteg nagy változás várt ránk az életünkben. Házasodni készültünk, ház vásárlásban voltunk, kinéztünk egy aranyos kutyust a házunkhoz, egy BorderColliet, és még a legnagyobb öröm is elért minket, gyermekünk lesz!

Tovább

Apa visszaemlékezése 1.0

Év elején egyik nap úgy jött haza az én drága menyasszonyom a szokásos nőgyógyászati vizsgálatáról, hogy az orvos ajánlotta fejezzük be a védekezést, ha gyermeket szeretnénk a közeljövőben. Nem igazán értettem a dolgot, az én fejemben úgy volt, ha gyereket akarunk, akkor gyereket csinálunk. Párom elmondta, hogy ő nagyon izgul, mert mindenkinél azt látja, hogy hónapok alatt jön össze a baba, ezért nem szeretné húzni az időt. Én úgy voltam vele, hogy az éppen nyárra szervezett esküvőnket követően álljunk neki - ahogy mostanában divatos nevezni - a gyerekprojektnek. Végül meggyőzött a szerelmem, hogy ő most szeretne nekiállni, nem lesz gond az esküvővel. Február volt az első hónap. Nem lett eredménye. Nem baj, kicsit rásegítünk. Márciusban peteéréskor együttlét után tettünk egy párnát a csípője alá, hogy segítsük a kis bajnokokat. Megint semmi. Áprilisban tudatosan készültünk, a várható peteérés előtt 5 napig nem akartunk együtt lenni. Erre megviccelt minket a pete, mert pár nappal korábban érett, így a gyűjtögetős tervünk dugába dőlt. A csípő alatti párnázást azért csináltuk. Nem igazán bírtuk a várakozást, ezért beszereztünk egy menzesz előtti terhességi tesztet. A teszt negatív lett, gondoltuk az időzítés hibája miatt. 

Május elején a cégemnél horgászverseny volt, egy vasárnapi napon. Korán kimentem a partra, előkészítettem a szerelékemet. Közben jelzett a telefonom, a párom üzent valamit. Nem foglalkoztam vele, mert éppen a zsinórt kötöttem. Kis idő múlva meg is csörrent a telefon. Megint a párom volt. Annyira kitartóan keresett, hogy félre tettem minden eszközömet, és felvettem. - Küldtem egy üzenetet - mondta a telefonba. - Láttam, de most be akarom dobni a szerelékeimet a tóba, utána megnézem. - Most nézd meg - sürgetett. - Éppen a zsinórt kötöm. - Nézd meg - szólt a határozott felszólítás. Nem volt mit tenni, megnéztem a kapott képet. Egy pozitív terhességi tesztet láttam, miután előző este már menzeszes görcsökre panaszkodott, és az elő teszt is negatív volt. Annyira meglepődtem, hogy felkiáltottam: - Baszki! - Persze az öröm felkiáltása volt ez. Nagyon boldog voltam. Mondtam, hogy most rögtön megyek haza, hagyom a versenyt, de párom lebeszélt erről. Így tudtam meg, hogy első házasságomból született, immár 15 éves nagyfiamat követően, ismét apa leszek! 

Tovább